BEÉRKEZETT PÁLYAMŰVEK

Jelige: Csoda

Liza, a csodatevő

Egyszer volt, hol nem volt, valahol a Vértes hegységben a zöldülő dombok között, a kőbánya közelében, volt egy házikó. Ezt a házikót úgy hívták, hogy Fecskepalota. Hogy miért hívták Fecskepalotának ? Sok furcsa történetet hallottam már erről, de valójában azért nevezték el így, mert amikor e házikót az emberek szorgalmasan építették, néhány fecske is úgy gondolta, hogy ők is ezen a helyen építenek fészket maguknak. Azóta is sok fecskének és pihenni vágyó embernek, gyereknek ad otthont ez a házikó.

Történetünk egy kislányról szól, aki síelés közben súlyos balesetet szenvedett. Kórházba került, ahol több műtéten is át kellett esnie. Az orvosok mindent megtettek hogy meggyógyítsák. A kislány sokat pihent és egy idő után napról napra erősebb lett. A testét sikerült meggyógyítani, de mégis kedvetlen és szomorú volt. Szülei naponta meglátogatták és igyekeztek mindenben a kedvében járni. De amikor kérdeztek Tőle valamit, mégis röviden és kedvetlenül válaszolt.

Miután hazajött a kórházból, szülei továbbra is megtettek mindent, hogy kislányuk visszanyerje a vidámságát. Sajnos nem sok változás történt.

Azonban egy csodás tavaszi reggelen amikor az Édesanyja megpillantott az eresz alatt egy fecskepárt, odaszólt kislányához:

--Nézd, milyen szorgalmasan építik a fészket ezek a kedves madarak !

Ekkor a kislány kinézett az ablakon és elmosolyodott. Hosszú idő után ez volt az első felhőtlen mosoly a kislány arcán. Ezt látva Édesanyja nagyon megörült és magához ölelte. Hosszú percekig álltak így az ablak előtt és figyelték a szorgos madarakat. Édesanya izgatottan várta az estét, hogy elmesélhesse a jó hírt Édesapának. Aznap este miután a kislányt elaltatta Édesanyja, a szülők sokáig beszélgettek arról, hogyan lehetne még több mosolyt és nevetést csalni kislányuk arcára.

Másnap reggel Édesapa bement a kislányhoz és leült az ágy mellé. Szelíden megsimogatta kislánya haját és azt mondta:

---Jó reggelt ! Mit szólnál hozzá, ha a jövő héten elmennénk kirándulni valahova ? Tudom, hogy szereted a természetet.

---Jó reggelt Édesapám ! Az bizony jó lenne !--mondta a kislány.

---Találtam egy helyet, ahol túrázhatunk, lovagolhatunk, megnézhetünk egy bányát, a fürdő is közel van, a kert tele játékokkal és sport eszközökkel. Találkozhatsz gyerekekkel is, hátha új barátokra lelsz. Mit gondolsz, elmenjünk oda ? --kérdezte Édesapa.

---Szeretnék elmenni arra a csodás helyre !--mondta a kislány miután felült és átölelte Édesapját.

Azon a hétvégén szorgalmasan olvasta a lovakról szóló könyveket, és izgatottan várta a következő hetet.

Eljött a hétfő reggel, a család bepakolta a csomagokat és elindult a Vértes hegységhez. Miután megérkeztek, az autóból kiszállva a kislány körülnézett és azt mondta:

---Édesapám , ez sokkal szebb, mint ahogy leírtad. A kert tele van növényekkel, az eresz pedig fecskékkel ! A kislány arcán ekkor másodszor lehetett felhőtlen mosolyt látni.

---Ezért hívják ezt a csodás helyet Fecskepalotának !--mondta Édesapa.

Vacsora előtt sétakocsikázni vitték a vendégeket, majd visszaérkezve a kislány megsimogatta a két lovat, amely a kocsit húzta.

---Képzeld kislányom, holnap találkozhatsz egy pónival és fel is ülhetsz a hátára !--mondta Édesapa.

--Hurrá !--mondta a kislány lelkesen. Aznap este a nap eseményeitől kimerülten hamar elaludt.

Másnap reggel az udvaron csendesen játszott néhány gyerekkel, de valójában már várta az esti találkozást a pónival. Délelőtt a szülőkkel meglátogatták a közeli Bauxit bánya Múzeumot és a

közeli Geológiai Parkot, majd végre elérkezett a várva várt találkozás a pónival.

A kislány odasietett a pónihoz, mert elsőként szerette volna meglovagolni. Bátran megsimogatta majd Édesapja segítségével felült a hátára. Közben beszélgetett a lovásszal.

---Hogy hívják ezt az aranyos fehér lovacskát ?--kérdezte a kislány.

---Lizának hívják-mondta a lovász.

A kis póni szorgalmasan rótta a köröket, eközben a kislány sorra tette fel a kérdéseket.

---Hány éves, mit eszik, kik a szülei, milyen gyakran ülnek a hátára ?...A lovász igyekezett minden kérdésre felelni. A szülők csodálkozva figyelték ahogy lovagol és társalog a kislányuk.

A lovaglás végén ismét megsimogatta Lizát, majd elbúcsúzott tőle.

Egész este csak Lizáról mesélt a terápiás póniról, akit nagyon a szívébe zárt. A szülők megígérték, hogy amíg itt vannak, minden nap elmennek a lovardába. Ezután a kislány békésen hajtotta álomra fejét.

Harmadnap reggel a gyerekekkel játék közben Lizáról beszélgetett.

Később a többi vendéggel együtt elmentek a strandfürdőbe.

Egész nap a vízben játszott szüleivel. Este újra találkozott Lizával, és boldogan simogatta miközben beszélt hozzá.

Sajnos hamar eltelt ez a néhány nap, de a kislányt mintha kicseréltél volna. Visszatért a vidámsága, sokat beszélt és új barátokat is szerzett. Szülei látva a hatalmas pozitív változást, amit főleg Lizának köszönhetnek, beíratták kislányukat a lovardába.

Igaz volt ? Mese volt ? Járj utána Gánton, a Fecskepalotában !

Jelige: Márta


Egy pohár kefir

Feri bácsi megjárta a II. világháború poklát. Sántán, lesoványodva érkezett haza. A felesége alig ismerte meg. Míg távol volt sokat nélkülöztek az asszony meg az anyósa. A tavasz kicsit felerősítette Feri bácsit. A Nap sugarainak erejétől erőre kapott. Egyre többször ült ki a verandára figyelte az éledő természetet, várta haza a távolból érkező madarakat. Sorra vette számba, ahogy újra fészket raktak az eresz alatt. A nyár melege már kint találta a földön. A kukorica sorát lassan húzta ki a sorolóval. Fájt még a válla, da nem törődött vele. Belekapaszkodott, s mint egy igásló, vontatta. Néha hátranézett.

  • Megint elgörbült. - jelentette a feleségének.
  • Majd ha, megnő a kukorica, senki sem fogja látni. - mondta Ilonka néni.

Új lendülettel tovább vontatták, most már kettesben a maguk készítette sorhúzót. Csendesen, szemenként vetették el a kukoricát. A kiskertben is éledeztek a növények. Feri bácsi figyelte, akár csak egy jó gazda.

  • Látod mama, lesz mit ennünk, nem úgy, mint nekem a fronton.
  • Mindig csak a front, mikor lesz belőle eleged! - dohogott a felesége.

Minden nap megharcoltak a betevő falatért. Minden morzsa, ami az asztalon található volt nagy becsületnek örvendezett. Eldobni vétek az Isten adta kenyeret, ha véletlenül leesett egy falat a földre, felvették, megcsókolták, aztán egy kis mozdulattal letörölték róla az alig látható port és az Jóisten nevében megették.

A tavaszok követték egymást, s három év múlva ott pihent kint a mezőn a kislányuk is. A pólyát gondosan az almafa alá tették, árnyékban lesz, míg Ők dolgoznak, ahogy annak idején a szüleiktől is látták. A kislány szinte észrevétlenül cseperedett fel. Iskolák egymást követték. Feri bácsi meg Ilonka néni nem öregedtek, szinte kortalannak tűntek. Csak a dédi, ő lett ágyfenék. Három generáció együtt, ahogy a Jóisten megalkotta a családot.

Néha Feri bácsi egy kis nyalánkságra vágyott. A tehenet elvitte a Tsz. ő meg szerette az aludttejet. Nem maradt más csak a boltból a kefir.

  • Drága!- jelentette ki a felesége- neked arra nem jut!

Feri bácsi egy darabig bele is egyezett, hogy nem költi rá a pénzt, de mindig a szeme előtt látta a kicsinyke kis poharat, szájában érezte a nyári melegben enyhet adó aludttej ízét. Gondolt egyet, mégis csak megveszi, a felesége tudta nélkül. Ő járt vásárolni az asszonynak fájt a lába. Igaz, hogy a blokkot szigorúan haza kellet vinni és leszámolni a visszajáró pénzzel. Azért mégis megpróbálkozik egy kis csalafintaság árán. Ha szerencséje lesz, nem jön rá élete párja.

  • Kérem - mondta a boltosnak- írja a kenyér árához.

Ez bevált. A kefir ott lapult a táskában. Haza nem merte vinni, a zsebébe tett egy kiskanalat és mentközben betért a szomszédhoz megpihenni. Nekik elmondta a tervét és kérte, hogy ne említsék meg, ha találkoznak az asszonnyal. Míg pihent elkanalazta a kefirt.

  • Tudjátok, nem akarom becsapni a feleségemet, de a lánynak spórol, én meg azt gondolom, annyit szenvedtem az életben, hogy megengedhetem magamnak ezt a kis nyalánkságot. A feleségem a lányuk jövője érdekében minden fillért félrerak.
  • Feri bácsi segíteni kell, de nem minden áron. Igaza van, vegye csak meg magának a kefirt, aztán jöjjön be hozzánk, itt nyugodtan megeheti, a mi titkunk lesz.

Feri bácsi letette az asztalra a kiskanalat.

  • Akkor holnap is jöhetek?- kérdezte kicsit szégyenlősen.

Látszott a tekintetén a hála és a megnyugvás és egy kis huncut mosoly is ott ült a szeme sarkában.

  • Igen. Hagyja itt a kiskanalat, majd én elmosom, aztán iderakom a kredencre, ha nem lennék itthon, akkor is megtalálják a férjemmel együtt.

Feri bácsi minden nap meglátogatta a szomszédot, beszélgettek és közben kiürült a pohárka. Ilonka néni meg azt hitte, hogy a szomszédnak is hoz valamit a férje a boltból, s azért pihen meg náluk. Nem jött rá évekig, hogy minden nap miért megy be a szomszédba a férje.

A lányuk férjhez ment és jöttek az unokák. A dédi elköltözött a Teremtőjéhez. Ilonka néni makacsága azonban egyre erősebb. Most már azt hajtogatta.

  • Kell a pénz az unokáknak!

Feri bácsi időközönként felmérgesedett, de az asszony szava szent volt. Néha egy pár forintot elkért a nyugdíjából. Eldugta. Aztán kereste. Gondozónő járt Feri bácsi lábát kötözni. Neki panaszolta el, hogy nem hozat a felesége kefirt a boltból, hiába is kéri. A szomszédba meg nem tud átmenni.

  • Majd én hozok.- mondta.

Bevállalta, hogy Feri bácsi gyógyszerként el kell, hogy fogyasszon naponta egy kefirt.

Ilonka néni csóválta fejét.

  • Még ilyet, hogy a kefir gyógyszer?

A szomszédasszony azonban bizonyította.

  • Feri bácsinak igen, mert tudja fronton...
  • Már megint a front - dohogott az asszony - sosem lesz ennek vége.
  • De hát az csak egy kefir, ennyi tényleg megjár a férjének.
  • Meg megjár, de kell a pénz az unokáknak!
  • Azoknak adnak a szüleik, maga meg soha sem tudja, hogy meddig élnek, addig adjanak meg maguknak mindent, amit megkívánnak.
  • Maga is egy követ fúj az emberrel! - mérgelődött Ilonka néni.

Mára csak virslit hozattam, mert az nem sok gázt fogyaszt, míg megfőzőm. Tudja, a csikorgó tarlórépa sokba kerül, meg krumplit sem sütök kettőnknek, az is csak pazarolja a gázt.

  • Az Isten szerelmére akkor min élnek?
  • Ami akad a spájzban.

A szomszédasszonynak most tűnt csak fel, hogy mióta nem jár át Feri bácsi és jobban szemügyre vette az udvaron motoszkáló embert, nem egy felöltő volt rajta, meg az arca is soványabb és beesettebb volt.

  • Mi a baj? - kérdezett rá a kerítésen keresztül.
  • Lenyomorodtunk, a feleségem meg annyira spórol, mint a háború idején. Mást sem hallok, mint hogy kell az unokáknak. Maga szerint jól van így?- s elkeseredve legyintett mind a két kezével.
  • Tessék megnyugodni, átmegyek és beszélek a feleségével.

Ilonka néni hajthatatlan maradt, pénz dolgában nem fogadta el másnak a véleményét.

  • Kell a lányomnak, meg az unokáknak, nehogy megharagudjanak ránk, és ha meghalunk, elpörköltessenek bennünket.

Egy idő után a két kis öreg szociális otthonba került. Feri bácsi ott titkolózás nélkül megehette naponta a kefirjét. Amikor meghalt Feri bácsi, Ilonka néni koporsós temetést rendeztetett. A tort egyszerűen oldotta meg, a legszűkebb család elfért a lakásba, amit nem engedett életében elkótyavetyélni a lányának. Ilonka néni a szomszéd asszonynak talán a saját megnyugtatására még a tor napján este újra elmondta.

  • Tudja a ház a biztosíték, örökségül hagyom az unokáknak. Ha meg nem, jó lesz annak az ára akkor, amikor én is követem a férjemet, hogy engem is méltósággal temessenek el. Nem kell drága koporsó, megmondtam a lányomnak, csak ne pörköltessenek el.

Ismételte újra, és a félelem kiült az arcára.

Milyen jó, hogy az ember halála után semmiről sem tud. Ilonka néninek hamvasztásos temetése volt. A házat, a lánya, hogy ne legyen rá gondja gyorsan eladta, nem kellet a családból senkinek. Áron alul, hogy minél előbb megszabaduljon tőle.

A front kegyetlen emléket hagyott mind a két emberben. A nélkülözés, a keserű kenyér nem ment feledésbe. Jobb és szebb világot szántak és álmodtak meg a gyermekük és az unokáik számára. Saját szenvedésűk és lemondásuk árán.

Szegény Ilonka néni, ha tudta volna, hogy hiába volt a sok spórolás, nem tiltakozott volna. Hogy milyen árat fizetett Feri bácsi egy kefirért? Csak Ő tudta meg a Jóisten, aki előtt nem maradt titokban a turpissága. Lehet, hogy Feri bácsi naponta számolt el a lelkiismeretével és mondott el egy imát, kért megbocsátást, egy pohár kefirért.

Jelige: szoga55


Hidak

Egész éjszaka csepergett, bánatosan esett, s bár július volt, inkább tűnt őszi, mint nyári esőnek. A levegő nem hűlt le, a meleg pára minden nyitott ablakon bekúszott. Odakinn még szürkeség honolt, amikor felébredtem. Az áporodott, nyirkos levegőben az átizzadt ágynemű szaga megült a hálószobában. Az ablakhoz léptem, hogy egészen kitárjam, minél nagyobb teret adva a valamivel frissebb kinti levegőnek.

-Maris! Csukd be az ablakot! - hallottam váratlanul nagyapám cigarettától rekedtes, csendes hangját.

Az élmény olyan hiteles volt, olyan életszerű és eleven, mintha Papus, akit már hosszú évekkel ezelőtt elvettek tőlünk az angyalok, most a hátam mögött lett volna. Egész éjjel róla álmodtam. Róla, meg Mamusról. Mamusnak mostanában volt a születésnapja. Friss virágot vittem a nekik a temetőbe, ma éjszaka meg ők jöttek el hozzám. Papus álmomban aprócska gyermekként ringatott, és énekelt nekem. Amíg élt, folyton fázott szegény. Fázott nappal, és fázott éjjel, didergett télen, és nem tudott felmelegedni a legmelegebb nyáron sem. Így volt ez, attól kezdve, hogy egy bajtársával hazatért a Dontól. Ott, a messze idegenben örök időkre átfázott. Ha ő a szobában volt, amikor Mamus ablakot nyitott, egy pillanat alatt megérezte a légáramlatot, és máris rászólt Mamusra:

-Maris! Csukd be az ablakot! A jó lelkedet nyitogasd csak!

Anyai nagyapám alacsony, törékeny testalkatú, keszeg ember volt, barna hajába korán festett a háború ősz tincseket. Vékonyka, hamar beráncolódott arcából aprócska, szomorkás barna szemek pillantgattak a világra, száját vékonyra, akaratosra keskenyítette a fiatalon átélt tehetetlen fájdalom. Lobbanékony természetét, mely ifjúságát jellemezte, éveinek sokasodásával elhagyta, öregségére semmi mást nem kívánt, csak valamennyi ételt, időnként tiszta ruhát és az ágyát.

Mamus sokkal elevenebb teremtés volt. Húsosabb, teltebb testalkatot örökölt, haját tekert kontyban a tarkóján viselte. Őszebb volt Papusnál, a szeme meg olyan kék volt, mint a virágos kertünkben a viola. Elől gombos, térd alá érő hosszú ruhát, felette kötényt viselt. Köténye zsebéből csuda kincseket tudtam elővarázsolni, ha megengedte, hogy jól belekotorásszak. Indulatosabb volt, haragtartóbb is, és hát igencsak hangosabb is Papusnál.

Ők ketten egészen más emberek voltak, reszelték is egymást rendesen. Egy fiút és három lányt neveltek fel, így mindig volt valami okuk a torzsalkodásra. Egy dolog volt mindössze, amin soha nem kaptak össze. Nappal soha nem zárták be a kaput. A mi kapunkon bátran beléphetett mindenki, akit még tőlük is szegényebb sorssal illetett a Teremtő. Nem volt nálunk ritka vendég sem a Donnál lábát elvesztő jó barát, sem a pár sarokkal arrébb lakó cifra ruhás, mezítlábas cigányasszony, sem a rászoruló szomszéd. Egyikük ételért jött, másikjuk szerszámért, volt, aki egy pohár borért, vagy egy jó beszélgetésért, egy jó tanácsért. Ha nem volt étel, ha nem volt bor, volt jó szó, vigasz, jóakarat. Papus minden ebédnél otthagyott egy falatot a tányérján, az éhező katonák emlékére, majd a szeme teleszaladt könnyel, amikor azt az egyetlen, drága falatot kikaparta az éjfekete puli kutyánknak. Példamutatással nevelték emberségre a gyerekeiket.

Én egy végtelenül hideg februári napon születtem a nagy családba, az ötvenes évek közepén. Első unokaként hozott a gólya. Azt mesélték később, olyan zimankó volt azon a napon, hogy a legedzettebb verebek is lefagytak a fáról. Azt is mesélték, hogy engem tényleg a gólya hozott, pontosabban a "gólya néni", aki segédkezett, hogy megláthassam a napvilágot. Nem volt könnyű dolga. Anyám félt, én sem akartam nagyon elindulni, így kettőnk akarata sem tett ki legalább egyet, hogy a világra jöjjek. Ráadásul jó nagyra is nőttem.

Hát megszenvedtünk alaposan! Én hamar elfelejtettem, de anyu sokáig nyomta az ágyat, a gólya néni meg még akkor is emlegette a nem mindennapi születésem, amikor már igencsak nagy lányka voltam. Anyu felépüléséig eltelt legalább négy hét, és még annál is több, mire engem el tudott vinni a védőnőhöz bemutatni. Mamus kísérte, nem engedte el egyedül. Szerinte gyenge volt még.

Mamus meséit, amik a születésemről, és az azt követő időkről szóltak mindig is nagyon szerettem. Úgy emlékszem rájuk, olyan pontosan, mintha tegnap ültetett volna utoljára az ölében. Lassan, fokozatosan tudtam meg tőle mindent, ami az emlékezetem előtti időkben történt.

Már iskolás voltam, egy késő őszi napon baktattam hazafelé. Furcsa volt, hogy Mamus, aki egyébként mindig kinn állt a sarkon, amíg meg nem látott közeledni engem, akkor nem volt a megszokott helyen. Kíváncsi voltam, izgatott is, mi történhetett vele.

Ahogy a házunkhoz értem, egy ismeretlen cigányasszonyt láttam az udvarunkon, ült a lépcsőn, hosszú, virágos szoknyáját a combja alá simította. Hátracsúszott kendőjét igazgatta, a kendő alól akaratos fürtök buktak a homlokába. Hogy egy vendéggel beszélget Mamus, az mindennapos esemény volt minálunk, ezt az asszonyt azonban még sosem láttam.

- Ő az a kislány, aki Apolkával együtt nőtt?- kérdezte az ismeretlen asszony, miközben tetőtől talpig alaposan megnézett magának.

-Ő az - válaszolta Mamus.

-A jó Isten áldja meg érte mindnyájukat Maris néni! - Mi is lett volna velünk maguk nélkül?

- Ugyan már Mancika! - szabadkozott Mamus! - Csak azt tettük, amit szívünk-lelkünk diktált.

Mamus aztán egy táskát adott a néninek, aki nagy hálálkodások közepette köszönt el Mamustól. Megsimogatta a hajamat, és rám mosolygott. Fáradt, halovány, szürke szemeiből gyűrött arcára görgött egy könnycsepp. Mamus a kapuig kísérte, onnan még utána szólt:

-Gyere máskor is Mancika, és hozd el Apolkát is, úgy szeretném látni!

Mancika csak biccentett a fejével, mezítlábas, rikító ruhás, apró alakja hamar eltűnt a házak és a sövényből nyírt kerítések mögött.

- Ki volt ez a néni? - érdeklődtem nagy igyekezettel Mamustól. Ő az ölébe ültetett.

- Na, gyere te kis kíváncsi! Amikor először vittünk téged a ligába, több kismama várakozott egy-egy aprócskával. Március volt már, a nagy hidegek elmúltak, de még barátságtalan szelek fújtak, elkelt a fűtés, meg a meleg ruha. Különösen abban a helyiségben kellett a meleg, ahol a piciket le kellett vetkőztetni, ahol megmérték a súlyukat, a hosszúságukat, meg azt is, hogy mennyit szopiztak.

Az egyik sarokban, nekünk háttal, félrehúzódva, szoptatott egy végtelenül sovány, görnyedt cigányasszony. Gyorsan felfedeztük anyáddal, mert annyira kevés ruha volt rajta, fázhatott nagyon. Képzeld csak el! Nem volt harisnyája, csak egy nagyon elhasználódott száras cipő volt a lábán, egy vékonyka blúzban és földig érő szoknyában ült ott, elég messze a kályhától. Rögtön megsajnáltuk, de hogy közelebbi dolgunk is lesz vele, azt nem gondoltuk. Mancika volt az, akivel most találkoztál, és ő nem más, mint a tejtestvéred anyukája.

-A micsodám? - szeltem ketté a történetet azonnal, hisz ezt a szót még soha nem hallottam.

-Türelem kincsem! Mondom tovább! Ennek a cigányasszonynak a kicsi babája nagyon nyugtalan volt, el-elrángatta fejét anyja mellétől. Jó ideje tarthatott már a próbálkozása szegénykének. Egyszerre csak a védő néni elkérte a kisbabát és rátette a mérlegre. Nagy volt a baj, a pici semmit nem szopott. Mancika keserves sírásra fakadt, el sem tudta képzelni, mi lesz ezután vele. Három fiú után adta neki a jó Isten ezt a kislány, hirtelen ő lett az egész család szeme fénye. Mancika egyfolytában zokogott, és ahogy nőtt az ő sírásának hangja, úgy lett egyre csendesebb a teremben.

- Tejet kell kapnia valahonnan - mondta a védőnő, de szerintem akkor ő sem tudta igazán, hogy honnan. Az ott lévő anyukák csendben lehajtották a fejüket, zavartan pislogtak, vagy elfoglalták magukat a picikkel, úgy tettek, mintha nem is hallották volna, ezt a mondatot.

A kis cigánylány meg hangos bömbölésbe fogott, olyan hangosba, telekiabálta a csendet.

- Nagyon éhes lehetett- mondtam.

- Bizony! - válaszolt Mamus. - Mancika azt mondta, napok óta alig volt mit ennie, csak sírt, meg sírt.

A védő néni ismét csak körülnézett, hosszasan tartotta a várakozó mamákon a szemét.

- Adna ennek a kislánynak tejet valaki? - kérdezte ismét bátortalanul. Akkor sem válaszolt neki senki.

- Nem jelentkezett senki?- kérdeztem kissé csalódottan.

- Hát, egy ideig nem - sóhajtotta Mamus. A baba bőgött, az anyja zokogott, mindenki más csendben várakozott. Aztán, képzeld el, anyád csendesen megszólalt.

- Én megszoptatnám azt a gyereket!

Anyádnak rengeteg teje volt, amit te nem is tudtál meginni, egészen addig ki kellett öntenünk. Én nagyon sajnáltam a kárba ment baba ennivalót.

- És anyu megszoptatta? - kérdeztem ámuldozva.

- A rászorulókon segíteni kell. Ezt tanulta tőlünk, így is cselekedett. Igen. Megszoptatta Apolkát - válaszolt Mamus és közben olyan büszkeség ragyogtatta be az arcát, amilyen csak ritka vendég volt Mamusnál. - Képzeld el, anyukád csendesen odament az ismeretlen cigányasszonyhoz és megszólította: - Adja ide a gyereket, én adok neki tejet!

Mamus elhallgatott egy pillanatra, úgy meghatódott az emléktől. Egy pillanat volt az egész, egy szempillantás csupán, amire szüksége volt Mamusnak, hogy feltörekvő büszkeségét a helyére tudja tenni magában. Aztán folytatta a történetet:

- Amikor anyád a kicsihez lépett, Mancika szemében még mindig könnyek csillogtak. Alig akart hinni a fülének. Nehezen adta a babát, mintha félt volna. Anyád az ölébe vette, és megszoptatta. Látnod kellett volna, milyen jóízűen evett az a kislány, és milyen hálás volt az anyja! Mielőtt visszavette a lányát, megcsókolta anyád kezét, ettől meg ő sírta el magát. Most már két anyuka is sírt, még szerencse, hogy Apolka addigra elcsendesedett. Hogy ilyenformán megoldódtak a dolgok, a többi mama is megkönnyebbült, cseverészni kezdtek, a védő néni meg anyádhoz fordult. A hangjában volt csodálkozás is, tisztelet is, megnyugvás is.

- Adna ennek a kicsinek máskor is tejet?

- Mindig adok, ha az én lányom már jóllakott- válaszolta anyukád.

Így történt hát, hogy egy kis barna bőrű, barna szemű picurka cigánylány a tejtestvéred lett. Ettől kezdve Mancika minden nap eljött hozzánk a tejért, ami neked már nem kellett, és megetette vele Apolkát. Ugyanazt a tejet ittátok, ettől lett a tejtestvéred. Most már érted?

- Miért nem láttam őket eddig?- kérdeztem Mamust.

- Messzi laknak tőlünk. Én már akkor is csodálkoztam, hogy minden nap olyan szorgalmasan és becsületesen eljött a tejért. Szégyellem, de nem nagyon bíztam benne. Miután Apolkának már nem kellett a tej, egyszer-egyszer Mancika meglátogatott még bennünket. Ennivalót kért néha, aztán lassanként elmaradt. Biztos olyankor jött, amikor te oviban voltál. Tudod, ők egy kicsit másként élnek, mint mi, de tisztesség bennük is van. Tanuld meg te is! Amikor az emberek nincsenek nagy szükségben, nem nagyon zavarják egymást. Ha megalázzák magukat és benyitnak egy kapun, hogy kérjenek valamit, akkor már nagy bajban vannak. Most rossz Mancikának, lebetegedett az ura, nem tud dolgozni. Azért jött, hogy tudnánk-e segíteni valamit rajtuk, amíg munkába állnak a fiai. Adtam neki egy vacsorára való krumplit, meg hagymát, hadd főzzön a családjának.

Na, gyere! Adok enni neked is! - fejezte be a mesét Mamus.

Hat éves fejjel nagyon kíváncsi voltam Apolkára, a kis cigánylányra, aki anyám segítsége folytán a tejtestvéremmé vált. Úgy hozta a sors, hogy soha nem sikerült megismernem.

Azokban az években nagyon szegényen éltek az emberek. A mi családunk is, mások is. A háború mindenüket elvette, a bombázások és a békekötés után csak az a ruha volt az övék, ami rajtuk volt. Sokkal később sem nem volt több nekik, mint amennyire általában szükségük volt. Tatus leveszekedte volna Mamusról a kötényt, ha feleslegesen, csak divatból vásárolt volna valamit. Mindent újra kellett kezdeniük, de nem bánták, mert béke volt. Béke volt a világban, béke volt a szívükben. A gyerekeik már többet engedhettek meg maguknak, az unokáik meg még annál is többet. Mit szólna most Papus? Mit szólna a mai pazarló világunkhoz? Mit mondana Mamus? Most is azt mondaná, amit akkor, amikor elmesélte Apolka történetét?

"Amikor az embereknek nincsenek nagy szükségben, nem nagyon zavarják egymást. Ha megalázzák magukat és benyitnak egy kapun, hogy kérjenek valamit, akkor már nagy bajban vannak." - hallottam vissza a mondatait. Talán soha nem voltak időszerűbbek, mint a mostani életünkben.

A hirtelen feltámadó szél okozta huzat kitépte a kezemből és összekoccantotta az ablakszárnyakat.

-Maris! Csukd már be azt az ablakot! - hallottam még messziről Tatus sürgető hangját.

Mamus pedig mindig behajtotta, mert ezt kérte tőle Tatus. A jó szívét és a kiskaput azonban mindig nyitva tartotta, így építgetett és mutatott meg nekünk sok-sok képzeletbeli hidat, amin keresztül egyik generáció a másikba, a segíteni kész emberek a rászorulók életébe olvadtak.

Isten a tudója csak, hogy miért építünk mi mégis falakat...


Októberi filmkockák

A következő történet igaz eseményeket idéz. Nem különleges, csupán egy, az ezer hasonlóból. Nem kiművelt, boncolgató, okító vagy példát mutató. Nem álomba ringató mese sem, nincsenek csodás elemei, nem végződik sírással, mint ahogyan boldog végkifejlete sincs. Egyszerű história, megtörtént és megtörténhet minden halandóval. Egyetlen rendkívüliségét az a tény adja csupán, hogy az én történetem. Az apámé, az anyámé, az enyém. Meg attól is más, hogy már réges-régen elfeledhettem volna, de minden októberben megtalál, amikor ünnepre készül az ország. Úgy térnek vissza nagyravágyó érzéseim, mint egy bumeráng, hogy néhány óra múlva, az ünnep múltával ismét mélyre temethessem őket.

Kezdődjék hát az én életmesém, melynek kezdetét - a jó megértés érdekében - szüleim gyermekkorában, a háború elviselhetetlen poklában kezdem.

Apukám, a lecsúszott nagybirtokos család negyedik gyermekeként, selyempólyába született. Ereiben kék vér csordogált, művelt, olvasott, jómódú emberek, gyengéd szeretetében nevelkedett. Tartalmas, szép gyerekkora egészen addig tartott, amíg a háború ketté nem szelte a családot. A nagymamám a két nagyobbik lánnyal Németország felé indult, nagyapám a két fiúval a vidéki birtokról Pestre költözött. Aztán megérkezett a front. Apámat intézetbe adta a nagyapám. A nagyobbik fiú a pesti bombázások során eltűnt, ahogyan a nagyapám is. Nagymama repesztalálat miatt haldoklott Ausztriában, valahol a hegyek között, a kisebbik lányt egy idegen család Amerikába vitte, a nagyobbik valami miatt munkatáborba került.

Anyukám családja egy hevesi községben, a vasút mellett lakott. Egyáltalán nem voltak gazdagok, még jómódúak sem. Anyai nagymamám cseléd volt egy tehetős családnál, nagyapám fiákerrel hozta-vitte a népeket. A háborús időkben három gyermeket neveltek, a középső volt anyukám. Amikor már jöttek a szabadító csapatok, az amerikai gépek porrá bombázták az állomást és környékét. Egy bomba a házuk tetejére hullt, és ők egy szál ruhában siratták elégő, elvesztett álmaikat. Semmijük sem maradt. Se ház, se bútor, se a megélhetést biztosító lovas kocsi. Csak a ruha, ami rajtuk volt, az volt az övék.

Apukám, aki gyerekként minden jót és szépet megkapott, a háború után lelencként, nevelőszülőknél tengette az életét az alföldi tanyák valamelyikén. Folyton éhes volt, rongyokban járt, ázott és fázott. Anyukám messze tőle, ugyancsak éhesen, innen-onnan kapott ruhákban, rokonoknál meghúzódva, szüleivel együtt küzdött, hogy a semmiből egy új életet építsen.

Egy napon végre elhallgattak a fegyverek, egy másik korszak kezdődött. Ők ketten, távol egymástól, úgy növekedtek, hogy bízni kezdtek egy jobb jövőben. Apukám lakatosoktól ellesett tudományával, egy csoportban dolgozott, miután megszökött nevelőszüleitől. Csoportját mindenfelé küldték az országban, mindenhol kellettek a szakemberek. Tizenkilenc éves volt, amikor a brigádja éppen abba a községbe jött segíteni, ahol anyukám is lakott. Anyukám, aki szintén alig lépett át a nagykorúság mai határán, nem tanulhatott tovább. A nyolc általános elvégzése után gazdaságban, kisegítőként a felnőttek között, a felnőttekkel együtt kereste a kenyérre valót. Született még húgocska a családba, minden fillérre szükségük volt. Addigra építettek egy féltetős konyhát, egy picinyke szobával, volt már tető a fejük felett valamelyest stabilizálódott az életük.

Apu egy véletlen baleset folytán kezét törte, nem tudott dolgozni. Rendkívül hideg tél volt akkor, és ő azon fűtetlen munkásszálláson vacogott betegen, ahol az anyai nagymamám dolgozott. Mama megsajnálta a fiatal, elárvult fiút, aki a nevén kívül semmit nem tudott magáról, s bár a férjének nem nagyon tetszett, ő szánalomból hazavitte, megetette, felmelegítette. A lányok segítettek kimosni a ruháit, és amíg lábadozott, ott is maradt a családban.

Anyu és apu, a két tizenéves, sok fájdalmat és félelmet átélt fiatal gyorsan egymásba gabalyodott, s mire megérkezett meleg hevületével a nyár, már az esküvőt tervezték. Nem ment könnyen. Apunak papírok kellettek. A régi uradalom papja segítségükre volt, tőle tudtak meg kósza híreket. Apu elveszítette az egész családját. Azt is elmesélte az atya, hogy az uradalomból, amire olyan nagyon szívesen gondolt, és álmaiban olykor vissza is kapta, bizony nem maradt semmi. A birtok területét előbb államosították majd szétosztották. Apu a tizenévesek tüzes haragjával szidta a háború után megalakult rendszert. Nem tudhatta, hogy a gazdag családi örökségből már akkor sem volt semmi, amikor ő megszületett.

A nagyapám szenvedélyes élete sorban repítette el a parcellákat, az erdőket, a cselédházakat. Apu gyermekként csak a felszínt látta. A mélyben bűn és léhaság bugyogott.

A szükséges papírok beszerzése után megtörtént a nász, s én kilenc hónap múlva, egy kellemetlenül jeges, februári napon, idepottyantam a földre, kettejük karjaiba.

Apu sem a családban, sem a munkahelyén nem találta önmagát, a gyermekkorából más mintákat hozott. Szívesen olvasott, rajzolgatott, mindenféle művészet érdekelte, szabadságra vágyott, tanulni, tapasztalni akart. Feltörekvő vágyainak beteljesítését a szegénység teljesen bekorlátozta. Más egyebe sem volt, mint az álmai. Amikor az álmokból véletlenül a valóságba hullott, az oldalán egy feleséget, a karjaiban meg egy gyereket látott. Talán hitte is egy ideig, hogy mindez elég lesz a boldogságához.

Anyukám szerényebben gondolta a jövőt, biztos támaszt, eltartó férjet szeretett volna, olyan felelősséggel legalább, mint amit az apjától látott. Nem különösebben érdekelte a világ számtalan csodája, nem tudott szárnyalni apu elképzeléseivel, minden fontosat megtalált szüleiben, a testvéreiben, akikbe belekapaszkodott. Anyaságban pedig egészen kiteljesedett.

Nem váltunk családdá. Két teljesen különböző ember voltak, más-más mintával, más érdeklődéssel, más vágyakozással, más elképzelésekkel. Kettejük között meg valahol, ott voltam én, körülöttünk pedig a szép, nagy, anyai család.

'56 őszén felbolydult az ország, fellázadtak a népek. Először a fiatalok, később mások is. Az én apám is. Az a család, amivé lettünk, nem volt az ő családja, mindig a gyermekkorban elhagyott szeretteit akarta, akiket elvett tőle keserves sorsa. A régi életét akarta, a "jól létet" akarta, a benne akkor még csak szunnyadó művészetből akart élni és nem szénrakodásból. Látni akarta a világot, azt a világot, amit az akkori, egyszerű élete és várható, kilátástannak gondolt jövője elzárt előle. Gazdag akart lenni. Gazdag, ahogyan régen. Elindult hát nyugatra ő is, ahogyan mások is a szegénység elől, vagy a rendszer elől, vagy csak kalandvágyból. Búcsú nélkül ült fel a Pestre induló vonatra, majd néhány napos utcai csavargás után átszökött a határon. Rövidesen egy Bécs környékén lévő gyűjtőtáborban találta magát.

Ekkor kezdődött az én megbélyegzettnek érzett, kettős életem. Tudatom első rezdülésétől tisztában voltam vele, hogy az én hálátlan apám disszidált, hogy Kanadába tart, és füle botját sem mozdítja már az itthon hagyott családjáért. Nyíltan beszéltek a történtekről a felnőttek, családon belül és kívül. Volt, aki sajnálkozott, volt, aki szidalmazta őt, volt, aki csak értően és érzően hallgatott, mert az ő családjában is történt ilyen. Gyerekfejjel nem igazán tudtam értelmezni a dolgokat, nem is nagyon érdekelt ez az egész história. Szerető felnőttek között éltem, mindenki igyekezett a kedvemet keresni, a nagyszüleim kifejezetten, nem is voltam szomorú sohasem. Mégis, az a tény, hogy apám disszidált, beleivódott a bőrömbe, hurcoltam, mint egy belém akadt koloncot, mint egy rám sütött jegyet. Amíg kicsinyke voltam, a felnőttek közötti beszélgetés elindítójaként használódtam. Én voltam az a gyönyörű és ártatlan gyermek, akit olyan könyörtelenül hagyott el a gyalázatos apja. Mindenki sajnálkozott fölöttem. Anyura pár év múlva rámosolygott a kegyelem. Alig múltam négy, amikor új házasságot kötött, és én úgy szerettem új apukámat, mintha a sajátom lett volna.

Hiába volt azonban új apukám, a foltot, hogy disszidens apa gyermeke vagyok, nem feledtette. Kisiskolás koromban, az osztályban én voltam az egyetlen, akinek az ellenőrzőjébe nem az apja neve került, hanem a gondviselőé. Nyolc éven át nyeltem a könnyeimet minden év elején és minden szeptemberben, mert másképpen hívtak engem, s másképp az apámat, azaz, a gondviselőmet. Akkoriban még alig akadt ilyen. Játszogattam a gondolattal, mi lenne, ha a mostohaapám nevére íratnám az enyémet, százszor el is mondtam magamban hogyan is hangzana. Nagyon idegenül csengett, maradtam hát az eredetinél.

Ahogy nyiladozott a tudatom, az érdeklődésem, egyre inkább érdekeltek apám dolgai, meg akartam ismerni, meg akartam tudni, ki az én igazi, milyen az én igazi apám. Érkezett Kanadából néhány levél, egy-két fotó, ami különleges és érdekes volt nekem. Akkor nálunk még csak fekete-fehér képek készültek, onnan már színesben érkeztek. Láttam őt egyik-másik alkotásával, egy szoborral, egy képpel, a közben született gyermekeivel. S mert megtalálta hát a hőn vágyott művészetet, kiskamasz érzéseimben fokozódott a gazdagságra való törekvés, a korlátlan szabadság vágya, és az irigység is. Hozzá akartam hasonlítani. Ügyességben, tehetségben, akaratban, lazaságban, én is szűknek éreztem az akkori lehetőségeimet.

-Milyen jó neki, hogy azt teheti, amit mindig is szeretett volna - mondtam többször is anyunak, leginkább akkor, ha sokat kellett tanulnom.

Ő egyáltalán nem volt boldog attól, hogy apu álmai valóra váltak. Évtizednyi idő után is a régi veszteségeit babusgatta. Azt hitte, engem is elveszít, ha hagyja kibontakozni azokat a jellemvonásokat, amiket szerinte apámtól örököltem. Amint felfedezett ilyen hasonlóságot, elementáris erővel lépett fel a bennem sarjadni készülő apu-tulajdonság ellen. Tilos volt belsőleg hasonlítanom hozzá, éppen elég volt, amit külsőleg látott rajtam, a kezeim, a körmeim, a lábam formája, az alkatom.

-Nem lehetsz olyan léha, nemtörődöm, mint ő! - mondogatta, és olyan szorosan tartotta a gyeplőt, majd megfulladtam belé. Minden zöldhajtást levágott, ami apura emlékeztette. Mélységes fájdalomban élt, irgalmatlanul gyűlölte az apámat. Érzései rendre ott cirkuláltak kettőnk között.

Egy-egy időre leveleket váltottunk apuval, aki a család szerint "inkább törődött volna velem jobban, mintsem elment a francba". Az én leveleim inkább felkiáltójeleket, szemrehányásokat, számonkéréseket vittek, csupa felnőttes gondolatot, az övéi a terveiről, munkáiról, számomra érdektelen dolgokról szóltak, így hát nem lettünk barátok. Hosszabb-rövidebb időkre el is maradtunk egymástól.

Élt bennem egy kép, amit anyu elbeszéléseiből alkottam, és volt egy másik, amit apu leveleiből, képeiből építgettem. A kettőből sehogyan sem sikerült egyformát alkotni. Később, amikor már magam is gondoltam ezt-azt, több részletet is odabiggyesztettem e darabkák közé, mert megrögzöttem akartam olyannak látni őt, amilyen valójában.

Amikor először láttam élőben őt, a maga fizikai valóságában, huszonhárom gyertya volt a tortámon. Én anyuka voltam, ő pedig már nagypapa, és én nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Éjszakába nyúló beszélgetéseink során sem tudott az apámmá válni, csak egy újabb tapasztalással lettem gazdagabb. Ó, mennyire irigyeltem. A szabadságát, hogy megvalósította álmait, hogy nincsenek korlátai. Követni akartam, a nyomdokaiba lépni, de anyu arca folyton-folyvást felbukkant. Az ő fáradt, megtört vonásai szürke ködként ölelték át a nagy lelkesedésem. Nem állt ő közöttünk, csak körülöttem libegett. Pár nap múlva pedig a mostoha apámért facsarodott a szívem, aki úgy zokogott értem, olyan tisztán és őszintén, ahogy csak a férfiak tudnak sírni. Attól tartott, hogy gyermekestül, férjestül elmegyek Kanadába. Nem mentem el.

Hosszú évek jöttek, és mentek, a mi kapcsolatunk apuval alig változott. Leveleket váltottunk, ugyanúgy, mint addig, meg-megcsörrent a telefon, mind-mind egy darabka volt apuból, egy olyan darabka, amit odatehettem a többihez, de egyik régihez sem illeszkedett.

Egyszerre csak nagyot változott a világ. A rendszerváltás után az előző korszakban eltitkolt archív fotók, filmek kerültek elő az '56-os pesti történésekről, majd a vidékiekről. Az előttem futó kockákban az óta is apámat keresem megszállottan, mintha a filmekből megtudhatnám mindazt, amit élőben nem sikerült.

Már nincsenek nagy vágyaim, követni se akarom. Csak tudni szeretném kicsoda ő. Mit szeret, mi teszi boldoggá, mi szomorítja. Hogyan szereti a fiait, hogyan törődik velük? Mi hajtja előre, mitől tud újra és újra felkelni. Mi az, amit örököltem tőle, mi az, amiben csak hasonlítunk egymásra. Talán már nem is lesz rá lehetőségem. Ő megöregedett, megbetegedett, már nem jön haza, nem használja a világhálót. Én pedig begyökeresedtem a hazámba, a házamba, a családomba, és a félelmembe, hogy átszeljem az óceánt.

Októberben, amikor minden magyar ember készül az ünnepre, ki így, ki úgy, szemlélettől, identitástól, érdeklődéstől függően, ott kuporgok a képernyő előtt. Rá gondolok, ez a nap az apué. Őt kutatom, őt keresem, őt vélem felfedezni minden férfiarcban. Őt akarom látni húsz évesen, fiatalon, ahogyan akkor nagy reményekkel, mosolyogva vonul a tömeggel, hogy néhány nap múlva átléphesse a nyugati határt. Eltökélt, becsvágyó, akaratos és bizakodó arcának filmkockáját betenném a hosszú évek alatt gyűjtögetett apu-darabok közé. Egyszer majdcsak sikerül kirakni a teljes képet.

Egyszerű történetet ígértem. Ezt a szokványos történetet, hétköznapi szereplőkkel, szakértelem nélkül, csak szívből vetettem papírra. Annyi csak a különlegessége, hogy az enyém. Az én igazi történetem.

Jelige: HIT


A hit ereje

(Igaz történet egy vörös nyusziról)

Él a világon egy vöröses-barna színű kis nyuszi, akit egy másik családtól kaptunk ajándékba.

Az anyukája törpe nyuszi, az apukája viszont nem. A szeme barna, a füle pedig sötét.

Családunkat a jó Isten két gyermekkel áldotta meg. Kisfiunk 9 éves lesz, a kislányunk pedig 7 éves múlt. A férjem és én szerencsések vagyunk, mert annak ellenére, hogy rosszul látunk, jól kiegészítjük egymást.

Már készülődtünk kislányunk ovis ballagására, amikor az ovis társának apukája felhívott minket telefonom. Elmondta, hogy nemrég született 5 kis nyuszi. Az egyiket nekünk szeretné ajándékozni. Némi gondolkodás után, elfogadtuk az ajánlatát, mert arra gondoltunk, hogy ez lehetne a ballagási ajándék. Amíg a gyerekek iskolában és óvodában voltak, férjem beszerezte a szükséges kellékeket és apránként elkészítette az új kis állat ketrecét( már volt egy ékszer teknősünk).

A gyerekek egyre csak azt kérdezgették, hogy kinek készül a ketrec. Mi persze nem árultuk el, mert akkor oda a meglepetés. Elérkezett az ovis ballagás napja. Délután férjem átment a nyusziért, míg a gyerekek a szobában játszottak. Miután hazahozta, betette a nyuszit a ketrecbe, majd kihívta a gyerekeket. Nagy volt a meglepetés: ugrándozva és tapsolva köszöntötték az új családtagot.

Kislányunk megköszönte az ajándékát, majd a nyuszit vöröses szőre miatt Vörinek nevezte el.

Az új gazdi sokat játszott vele s így hamar megkedvelték egymást. Mindenféle zöldséggel és magokkal látta el. Arra is ügyelt, hogy mindig legyen friss ivóvíz az itatóban. A két testvér sokszor együtt játszott Vörivel. Még játszóteret is építettek a nyuszinak, aki kíváncsian megvizsgálta az új építményt. Úgy tűnt, hogy neki is tetszik. A gyerekek kíváncsian lesték a nyuszi minden reakcióját és viselkedését.

Az óvodai ballagás után 3 napos "ott alvós" tábor várt a végzős gyerekekre. Ez idő alatt én viseltem gondját a kis vörösnek. Kellett egy kis idő, amíg megszoktuk egymást. De szerencsére sikerült.

Eljött a nyári szünet. A kislány sokat játszott a kis nyuszival.

Ám egy napon váratlan fordulat történt Vöröske életében: a kislány ölébe vette a nyuszit, dédelgette, simogatta és beszélt hozzá. De egy idő után kiugrott a kislány öléből és olyan szerencsétlenül ért talajt, hogy a hátsó lábán nyílt törés keletkezett. A nyuszi fájdalmasan nyüszített,

a kislány pedig sírva fakadt. Bekentük a sebet Betadinnal és bekötöztük a lábát, majd elvittük az állatorvoshoz, aki óvatosan megvizsgálta. Azt mondta, hogy el kellene altatni, hogy sínbe tudja rakni a lábát. Sok pénzbe kerülne és nagy a kockázata annak, hogy a seb elfertőződik. A hátsó lábában nagy erő van és valószínű, hogy nem tűri meg a kötést a lábán. Megköszöntük a vizsgálatot és szomorúan hazamentünk. De elhatároztuk, hogy nem adjuk fel és gondosan ápoljuk Vörit.

Naponta fertőtlenítettük és átkötöztük a sérült testrészt. Mindenféle finomságot kapott enni. Keveset mozgott és sokat pihent, de szerencsére jó étvággyal evett. A jó Isten segítségét kértük a felépüléshez. Ezért minden este imában kértük a mielőbbi gyógyulást. Pár hét után már egyre bátrabban merte használni a sérült lábát. Kicsit bicegve és sántikálva ugrándozott a fűben, ami láthatóan nagy örömet okozott neki. Az imáink meghallgatásra találtak. A gyerekek ismét vígan játszottak a nyuszival: alagutat építettek, árnyékot csináltak... Vöri ma is boldogan ugrándozik a kertben. Egy kisebb fajta csodának vagyunk tanúi, amihez szükség volt a nyuszi küzdeni akarására , a gondoskodásra, a szeretetre, dédelgetésre és az imákra is.


Jelige: "Szépalma"

Viktória története

A délelőtti órákban kevesen voltak a játszóházban. Ráérő kismamák és nagymamák hozták el a kisebb gyerekeket, a nagyobbak reggel iskolába mentek, hiszen a nyár még csak most kopogtatott az ablakokon. A május hűvösebb volt a megszokottól, de a június már igazi napsütéssel, meleggel köszöntött be. Egyre nehezebb lett az iskolatáska, a tanítók, tanárok feladták a küzdelmet, lehetetlen feladatnak tűnt a gyerekek türelmének, figyelmének megnyerése. Megértették őket, semmi értelmét nem látták a szünidőig hátralévő egy hétnek, képzeletben már ők is vakációztak. Viktória szerette ezeket a napokat, és már aggódó szeretettel gondolt az őszre, amikor Balázska iskolába megy. Egy évvel idősebb lesz a többieknél. Értelmes, okos kisfiú, és édesanyja úgy látta, kis lelke, és gondolatai rendeződtek, elfogadta az új helyzetet. Jól érzi magát, kiegyensúlyozott lett. Néha éjszakánként szipogást, sírdogálást vélt kiszűrődni a gyerekszobából, de sosem mert felkelni és benézni, reggelre pedig már maga sem tudta, hogy képzelődött, álmodott, vagy a valóságot hallott-e. Nem akarta megkérdezni, mert a válasz olyan sebeket téphetett volna fel mindkettőjükben, amelyek talán begyógyulnak, de nyomtalanul sosem múlnak el. Egyre ritkábban gondolt ezekre, de bizony, ha férje éberebben alszik, észrevette volna, hogy a szipogás, sírdogálás nem a gyerekszobából jön.

Ismerős nagymamával beszélgettek a gyerekekről, unokákról, miközben szemmel tartották a kicsiket. Balázst nézték, aki a nagy hat évesek felelősségérzetével vigyázott kistestvérére, és segítette őt a játékban. Persze tudták, ez nem tart majd túl sokáig, hiszen a két éves Imike még nem lehetett igazi játszótárs. Ki nem mondott gondolatuk negyedóra múlva megvalósult, és a két fiú kézen fogva közeledett. Biztosak lehettek abban, hogy Balázs anyukáját gondolta a kicsi új játszótársának, mert őt a barátok várták a csúszda tetején.

- Milyen helyesek ezek a fiúk! - mondta a nagymama elismerően - Úgy hasonlítanak egymásra, hogy le sem tagadhatnák: testvérek! Otthon is ilyen jóban vannak? Nincs féltékenység?

- Nagyon szeretik egymást, nincs semmi probléma közöttük. Sosem volt. - tette hozzá Viki, és érezte belepirul, belezavarodik a válaszba. Megbánta az utolsó két szót, amellyel valójában csak magának tett rosszat, az idős hölgy semmit sem vett észre.

- Ez bizony ritkaság, gratulálok hozzá! Az én unokáim között előfordul a féltékenység, az irigység, és sajnos a szülők ezt nem egyformán kezelik. Gondolom maga, és a férje kezdettől fogva egyetértettek mindenben, így sikerült elérni a családi békét.

Viktória lehajtotta fejét, szemét elfutotta könny, nem tudott megszólalni. Ölébe vette Imikét, elbújt a kis buksija mögé, csak kezével intett másik fiának, hogy mehet a csúszdára. A nagymama nem értette miért szakadt meg a beszélgetés, de női ösztönével megérezte: akaratán kívül kényes pontra tapintott.

- Ne haragudjon, ha megbántottam valamivel, nem szándékosan tettem. Ha nem akar, ne beszéljen róla. Én megértem, mindenkinek vannak titkai.

- Nem bántott meg semmivel! - szedte össze magát Viki - A férjem tényleg remek ember, és nincsenek titkaim, de vannak az életemben olyan események, amiről valóban nem akarok beszélni másoknak. Nem, nem is jól mondom, nem arról van szó, hogy nem akarok, egyszerűen nem tudok, olykor még magamnak sem!

A fehér Opel letért az autópályáról, és lassan gurult a parkolóba. Balázs már fáradt volt, négy órája vezetett, és még messze voltak otthonról. Viki szunyókált útközben, frissebbnek érezte magát, felajánlotta, hogy átveszi a vezetést. Férje nem tiltakozott, nyugodtan adta át a volánt, teljesen megbízott feleségében, hiszen ő is remekül vezetett. A kis Balázska békésen aludt a hátsó ülésen. Rövid pihenő után útnak indultak. Viktória javasolta férjének, hogy üljön hátra a baba mellé, ott kényelmesebben pihenhet, de Balázs ragaszkodott a jobb első helyhez. Néhány perces út után a férfi szempillái lecsukódtak, feje jobbra-balra billegett, elaludt. Nem volt nagy forgalom, a százhúsz-százharmincas tempó biztonságosnak tűnt. Útjavításhoz közeledtek, a táblák sebességkorlátozást jeleztek. Előbb száz, majd nyolcvan, kilométeres tempót engedélyeztek, később ez tovább csökkent, azonban azt Viktóriáék már nem érték el. A mögöttük haladó kamion sofőrje elaludt vezetés közben, nem csökkentette sebességét, és csak a nagy csattanásra ébredt fel. Rémülten látta a tükörben maga mögött a szétroncsolt Opelt, amelynek nekiment és nekilökte a leállósávban álló munkagépnek. Ötven-hatvan méteres fékezés után tudott megállni, rohant a szerencsétlenül járt emberekhez. Döbbenten látta a mozdulatlan fiatal házaspárt, és a gyerekülésbe szíjazott síró kisbabát.

Viktória a kórházban tért magához, a nővér éppen a kötést igazította rajta. Zúgott a feje, homályosan látott. Emlékezett egy nagy csattanásra, körbenézve megértette, hogy kórteremben van. A félelem és aggodalom jeges rémületként szorította össze.

- Hol vagyok? Mi történt?

- Kórházban vagy, - próbálta megnyugtatni a fiatal nővér, és őszinte együttérzéssel simogatta meg - pihenned kell. Karamboloztatok, és megsérültetek. Két törésed van, és sok zúzódásod, de meg fogsz gyógyulni.

- Hol a férjem és a kisfiam? Élnek? - szinte csattant a más körülmények között hisztérikusnak nevezett kiáltás.

- Ők is itt vannak, élnek, majd a doktor úr elmondja! Szólok neki! - válaszolt a nővér könnyes szemmel, és amilyen gyorsan csak tudott kisietett a kórteremből. Néhány perc múlva az osztály vezetőjével tért vissza.

- Harmati főorvos vagyok, a kettes sebészeti osztály vezetője. Üdvözlöm asszonyom. Őszintén sajnálom, hogy ilyen körülmények között kellett találkoznunk. Engedje meg...

- Mi van kisfiammal és a férjemmel? - vágott közbe türelmetlenül Viktória, de a doktor ezt megértette, nem vette zokon. Nem látta értelmét a hazudozásnak.

- A baba jól van. Valóságos csodának számít, hogy szinte sértetlenül megúszta. Megfigyelés alatt tarjuk, de két-három nap múlva idehozzuk magához. Önnek kéztörése, kulcs-csonttörése, agyrázkódása és zúzódásai vannak, rendbe fog jönni. A férje életéért még küzdünk! Nem akarom áltatni Viktória, kevés a remény.

- Főorvos úr! - egy fiatal orvos állt meg az ajtóban - A professzor úr kéri, azonnal menjen hozzá!

- Elnézést asszonyom, mennem kell, de hamarosan visszajövök. Edit nővér addig itt marad magával.

Viktória teljesen kétségbe esett. Mi az, hogy kevés a remény? Ilyen nem lehet, ez nem lehetséges! Nem hagyhat itt! Én vagyok a hibás, én vezettem! - zakatoltak fejében a gondolatok. Szédülni kezdett, hányingere támadt, kezével jelzett Editnek, segítsen felülnie, vagy kihajolni az ágyból. A nővér elkésett, Viktória üres gyomrából rossz szagú massza folyt a kövezetre.

- Semmi baj, nyugodj meg, majd feltakarítom. Minden rendben lesz, a professzor úr nagyon jó orvos, és... - elakadt a szava, mert a korterem ajtaját Harmati főorvos nyitotta ki, és előre engedte a fáradt, megtört arcú Lovas professzort. A szomorú hír és a részvét arcukra volt írva, egy szót sem kellett szólniuk, mert Viktória előtt elsötétült a világ.

Órákat feküdt öntudatlan állapotban, amit a sokk és a nyugtató injekció okozott. Már a szürkület különös fényei szűrődtek be a félig elhúzott függöny mellett. A szomszéd üres ágy felett lámpa égett, fényét a mennyezetre vetítette, onnan verődött szét a teremben. Viktória ébredezni kezdett, édesanyját látta ágya mellett. Érezte, fogja a kezét, és beszél, de a hangok értelme még nem jutott el hozzá.

- Megöltem a férjem! - suttogta - Én öltem meg, én vezettem! Én vagyok a hibás!

- Ne beszélj ostobaságokat! A rendőrség már mindent kivizsgált. Semmit nem hibáztál. A kamionos elaludt, az okozta a tragédiát.

- Ha kicsit később indulok el a parkolóból, ha nem hagyom, hogy előre üljön, ha nem tartom be a sebességkorlátozást, ha nem cserélünk: nem halt volna meg.

- Ne vádold magad, semmiről nem tehetsz. Meg kell gyógyulnod mielőbb, a kisfiadnak szüksége van rád! Élnetek kell, nagyon szeretünk benneteket!

- Igen, élnünk kell, de hol és hogyan? - Viktória teljesen magához tért, és megdöbbentő világosan látta a helyzetét - Balázséknál laktunk, ő tartott el, és most se férjem, se lakásom, se állásom. Nem mehetünk a ti másfélszobás paneletekbe!

- Kislányom! Most ne izgasd magad ezzel. Mindent megoldunk majd. Imrét is súlyos csapásként érte fia elvesztése. Nagyon megtört, de nem haragszik rád. Örül, hogy te és Balázska legalább életben maradtatok. Balázs anyját nem tudtuk értesíteni. Mióta elvált Imrétől, nem törődik velük, és ennek már több mint tíz éve.

- Nem haragszik apósom? Ezt csak úgy mondod, hogy megnyugtass! Nem hiszem el!

- Pedig elhiheted, itt áll a folyosón édesapáddal, és szeretne bejönni hozzád! Én behívom, mert látni akar. - mondta az asszony, majd kiment és behívta Imrét.

- Szervusz, kislányom! Örülök, hogy életben vagytok! Legalább te és a kis unokám. - ajkába harapott, hatalmas önuralom kellett ahhoz, hogy ne sírja el magát - Ha kijöttél a kórházból, majd mindent megbeszélünk. Nyugodj meg, nálam mindig otthonotok lesz, a felső szint, ahol a fiammal laktatok, továbbra is a tiétek, oda hazajöhettek!

- Ne haragudjon apuka, nem tehetek róla! - zokogta Viki, és már nem takarékoskodott a könnyeivel, a fájdalom nagy erővel tört ki belőle. Imre megsimogatta, és jobbnak látta, ha most elmegy, neki is szüksége volt a magányra.

Másfél év telt el a tragédia óta. Imre tisztességesen állta szavát, Viktória és Balázska megtarthatta otthonát. A fiatalasszonyt szülei és apósa segítette anyagilag, mindannyian ragaszkodtak ahhoz, hogy ne menjen dolgozni, maradjon otthon a kisfiúval. A nagy házban békében éltek. Imre már régóta megszokta az agglegénységet, bejárónőt tartott, alkalmi barátnői voltak, de ezt kellő diszkrécióval rendezte. Időnként, különösen hétvégén együtt étkeztek, közös programokat szerveztek, a kisfiú és nagypapája imádták egymást. Imre sosem volt tolakodó, sosem éreztette, hogy valójában ő az úr a házban. Az ötven éves sármos férfi, Viktóriában nem csak elhunyt fia feleségét, unokájának anyját látta, hanem a nőt is, akin bizony olykor-olykor rajta felejtette szemét. Egy hétvégi ebéd után, amelyre Viktória meghívta apósát, különös beszélgetés zajlott le. Imre udvariasan, mégis feltűnően élénken érdeklődött, hogy Vikinek van-e párkapcsolata, mert ha igen, azt nem kell előtte titkolnia. Megérti, hogy egy csinos fiatal nő nem élhet egyedül, és az életnek, az érzelmeknek nem lehet parancsolni. Még az is lehet, fűzte tovább rejtélyesen, hogy ő hoz valakit a házba, bár egyelőre nem tervezi. Megköszönte az ebédet, színpadiasan kezet csókolt a sok finomságért, de mégis volt ebben a kézcsókban valami, ami többet sejtetett egy rokoni bóknál.

Klára asszony, Viktória édesanyja, figyelmesen hallgatta lányát, amikor a vasárnapi ebédről mesélt. Elgondolkodva cigarettára gyújtott. Hosszasan nézte a kifújt füstöt, mintha tanácsot kérne tőle, pedig neki erre nem volt szüksége. Jól ismerte az életet. Elérkezettnek látta az időt, hogy a kényes témáról elbeszélgessen lányával.

- Mondd meg nekem, de őszintén: van valakid?

- Őszintén mondom, nincs. Lenne, aki udvarolna, közeledne, de nekem nem kell!

- Nézd kislányom! Imrének igaza van! Csinos, fiatal nő vagy, nem élhetsz férfi nélkül. Balázskának is apa kell! Alkalmi együttlétre könnyű férfit találni, nekem elhiheted, de olyat, aki kitart melletted, aki vállalja a kisfiadat is, na, az már nehezebb. Nem lehetetlen, csak nehezebb. Én már régen észrevettem, még esküvőtök előtt - mert ez egy nőnek, egy anyának nem nehéz feladat -, hogy Imre szívesen, és örömmel nézeget téged, szinte simogat a tekintetével. Rendes ember, ezt szándékosan sosem éreztette, de vannak önkéntelen mozdulatok, megnyilvánulások, ami nekem már sokat jelent. Egészen biztos vagyok abban, hogy most sem gondolkodik másként.

- De anya! - akart közbevágni az elképedt Viki. Sikertelenül.

- Ne szakíts félbe! Szóval kétségtelen, hogy tetszel neki, nagy hatással vagy rá, ami teljesen érthető. Te mutatós, férfi szemmel nézve kívánatos nő vagy, ő egy egészséges, életerős férfi, aki régóta egyedül él, nyilván vágyik egy olyan asszonyra, aki otthont teremt, szerelmet ad. Ha nem te, akkor más! Na és itt van a bökkenő! Imre bizonyára örökre megtűrne benneteket, de egy új asszony? Hát azt már nem hiszem! Mindenben vetélytársat látna benned, pokollá tenné az életed, elüldözne! Én is ezt tenném hasonló helyzetben. A nők már csak ilyenek.

- De anya! Adjam oda magam egy lakásért? Ez kurválkodás, nem?

- Ugyan már kislányom! Akkor mindig kurvának kellene érezni magunkat, amikor nem a saját kedvünkért szeretkezünk? Ostobaság! Ilyen az élet kicsim!

- De anya!

- Ne "deanyázz" már annyit, hanem gondolkodj. Nem azt mondom, hogy feltétlenül tedd meg. Semmiképpen, ha tested-lelked tiltakozik, de én ezt nem hiszem. Érzékeltem már tőled is ezt-azt Imre felé. Egy jóképű férfi, aki szeret téged, jómódban él, háza van, autója van, és ami nagyon fontos, szereti a fiadat. Akkor is szeretni fogja, ha esetleg később közös gyereketek lesz, ami egy új apukánál egyáltalán nem biztos. Imrét meg lehet szeretni, és ahogy elnéztelek néha, ez nem is lesz olyan nehéz feladat számodra. Ha úgy döntesz, hogy őt választod, mert tudnod kell: mindig a nők döntenek és választanak, ne törődj senki más véleményével, ez a te életed! A korkülönbség ma már nem számít semmit, ha boldogok lesztek, akkor minden renden van.

- Nem is tudom, mit mondjak anya? Imre tényleg nagyon kedves hozzám, és végtelenül korrekt. Hazudnék, ha azt állítanám, egyszer sem éreztem úgy, hogy érdeklődve, talán azt is mondhatnám, vágyakozással tekint rám, és zavarban voltam emiatt. Tudod - mélázott el Viki - sosem hittem volna, hogy ezt elmondom neked, de éreztem már féltékenységet, vagy ahhoz hasonló valamit, amikor hölgyvendége csak reggel távozott. Tudtam, hogy semmi közöm hozzá, semmi jogom elítélni őket, de nagyon irigyeltem azt a nőt, és legszívesebben kizavartam volna a házból.

- Erről beszélek kislányom! A titkolt vágyakozás már régóta ott él bennetek.

- Lehet, de Balázs emléke falat emel közénk! Hogyan lehetnék az apja felesége, hogyan tudnék szeretkezni ott mással, ahol azt vele tettem?

- Nos, igen! Ez valós probléma, és ahogy téged ismerlek, ez lesz a legnehezebb. Ha Imrét választod, és hidd el, ez csak rajtad múlik, mert egy férfit kevésbé emésztik ezek a gondolatok, erre fel kell készülnöd lelkileg. Nem tudhatod előre, milyen érzés lesz, amikor először csókol meg, amikor először simítja végig testedet, amikor egymásé lesztek. Nem tudom megmondani, mi a jobb? Lassan haladni előre, vagy azonnal fejest ugrani a mélyvízbe. Ne tervezz, ne akard irányítani az érzelmeket, majd ahogy a helyzet hozza. Lehet, hogy egy ideig majd Balázst képzeled oda, de ez más férfivel is így lenne. A fájdalom, a szégyenérzet előbb-utóbb elmúlik. Hidd el, tudom miről beszélek. Persze az emlékek majd időnként rád törnek, talán megkönnyeztetnek néha, de ha boldogok lesztek, akkor ez majd nem jelent többet egy futó felhőnél.

- Segítesz anya?

- Én? Felnyitottam a szemed, ettől többet nem tehetek! Egy nőnek ezt magának kell megoldania.

Klárának mindenben igaza volt. Az elfojtott érzelmek egy este elemi erővel törtek fel. Napok óta vibrált a levegő körülöttük. A tekintetetek többször összefonódtak, a véletlennek tűnő érintések másodpercekig tartó simogatássá szelídültek.

A kisfiú már aludt, fárasztó napja volt. Nagypapájával kirándultak, hegyet másztak, erdőt jártak, remekül érezték magukat. Viktória lement a földszinti nappaliba, hogy megköszönje Imrének kedvességét. A férfi a lépcsőnek háttal állt, látszólag a televíziót nézte, valójában egészen másutt kalandoztak gondolatai. Nem vette észre, amint Viki óvatosan mögé lopakodik, és játékosan befogja szemét. Lassú mozdulattal emelte fel a kezeit, lágyan érintette meg az arcához simuló ujjakat, majd lassan a szájához húzta, és egyenként csókolta meg mindegyiket. Nyakán érezte Viktória forró leheletét, hallotta izgatott, ziháló légzését. Szembefordult vele, magához húzta, beszívta illatát, és már semmi sem állíthatta meg a fellobbanó vágyakat. Ölelték, csókolták egymást, előbb lágyan, félénken, aztán egyre vadabbul, egyre szenvedélyesebben. Csodálatos éjszaka volt, a hajnal már boldog szerelmeseket köszöntött, akik semmit nem bántak meg. Imrét teljesen elbűvölte a fiatal test szépsége, a félénkség és a gátlások lehullása, az önfeledt kitárulkozás. Viktória átengedte magát a pillanat gyönyörűségének, nem gondolkodott, nem akart uralkodni magán. Régóta nem volt férfi karjaiban, hagyta, hogy arra sodorja a szenvedély, amerre akarja, és olyan gyönyört élt át, amilyenről nem is hitte, hogy létezik. Balázs és ő, együtt tanulták a szerelmet, együtt próbálták megtalálni annak minden örömét, de ez nem mindig sikerült. Erre gondolt reggel, amikor ébredezett, és két könnycsepp gördült végig arcán.

Az esküvőre kevés vendéget hívtak. Néhány rokont, néhány barátot, akikről biztosan tudták, hogy örülnek egymásra találásuknak. Nyolc napos nászutat engedélyeztek maguknak Ciprusra, a szerelem szigetére, aztán hazatértek, és úgy éltek, ahogy boldog házasokhoz illik. Balázska azonban teljesen összezavarodott. Zokon vette, hogy anyukája ezután már nem csak az övé, és megértette, hogy a nagypapa elvette anyát feleségül, mert apa nem tud visszajönni hozzájuk az égből, de akkor - kérdezte a négyéves kisfiúk ártatlanságával - ki az én apukám, és ki az én nagypapám. Nagy türelem és megértés kellett ahhoz, hogy Balázska beletörődjön a megváltozott helyzetbe. Imike születése újra nehéz időszakot jelentett, hosszú hónapok teltek el megértő szeretetben, amire minden rendeződött, az égi apuka - ahogy Balázst nevezte a kisfiú - és Imre apuka békésen megfértek szívében. Viktória hálás volt a sorsnak, hogy a fájdalmas tragédia után szépen rendeződött élete. Szerető, megértő társra talált. Amikor olykor-olykor szomorkás emlékezéssel elhunyt férjével beszélgetett, mindig úgy képzelte, és azzal nyugtatta magát, hogy nem lett hűtlen hozzá, mert Balázs rövid életének ez volt a küldetése.


Jelige: Tűz

Béke és álmok

Új év pirkadata

Hosszan néztem ki az ablakon. A rádióban Brahms hegedűzött. Odakint szűziessé tette a kertet az érintetlen hótakaró. Kis vodkát kortyoltam, hogy még inkább e nehézkes világ fölé emelkedjem. Téli liturgia. Végre, végre, oly sok idő után a lelkembe költözött Krisztus békéje. - Ilyenkor a világ minden dolga díszletté válik, s rendeltetésük ismeretlenné, meg-magyarázhatatlanná lesz. A zenét is elnémítottam teljesen, hogy ne kössön semmi ballaszt a földhöz. E kivételes érzés mélyén mindig ott láttam, hogy mennyi ideig fog tartani. Percekig, netán néhány órát. Ennél tovább biztos nem. Én eddig jutottam. Lehet, hogy a szent remeték most nevetnek rajtam. Nevessenek csak. Az ember homály-lény. A sötétség és fény határán tántorog. A tervei csillogóak vagy feketék, s ha elmosódnak, akkor az életből már nincs sok hátra. A kutya odakint nyüszíteni kezdett. Beengedtem a vén házőrzőt a melegre. Ez a néhány mozdulat elegendő volt ahhoz, hogy a mozdulatlan, kegyelemmel teli szemlélődés érzékeny burka megrepedjen. A kutya hűségesen figyelt, megsejtett valamit a tekintetemből s lelassult mozdulataimból. Elégedetten heveredett a cserépkályha elé. Mindennek örült: ha bejutott a melegre és megkapta a reggelijét, ha kisütött a nap, vagy ha a kert fái között csatangolhatott. Ennyi az egész. Az embernek sem kell sokkal több, csupán, hogy átláthasson néha-néha a túloldalra, ahová készül. Rosszak az idegeim./ Szépítő körülírás./ - A nagylány külhonban barangol. Szigetlakó lett. A kislány félidegenek kezei között... Hagyjuk, kinek a hibája, inkább a helyzetből fakadó fájdalmakat nehéz nyeldekelni. Apám, anyám, feleségem már rég idehagytak. Bátyám hantja meg sem roggyant, oly friss, így aztán pontuszi vizek mellett Tomis barbárai között rekedtem irkáló bolondként. Többet jár a gondolat a tegnapban, mint a holnap ismeretlen hágóin. A befogadott vénséges, korcs kutya hangosan, emberszerűen horkolni kezd. Tán még álmodik is széles, illatos mezőkről, vagy ínycsiklandó húsokról. Hónapok óta álmok rémalakjaival birkózom, kik közül a türelmesen várakozó halál a legkevésbé ijesztő. A valóság hétköznapi képei, melyekben semmi félelmetes nincs, borzasztják lelkem. - Tegnap éjjel hófehér arcú kislányom váratlanul megjelent az ágyamnál. Közel hajolva ezt suttogta: " Hol vagyunk, apa?" - Felugrottam az ágyból a vak sötétségbe. A vállam beütöttem egy székbe, s a padlóra zuhantam. Kínkeservvel találtam csak meg a villanykapcsolót. - " A hétszázát!" - lihegtem, s a szívem közben eszeveszetten kalapált. Leroskadtam az ágy szélére, s ennyit mondtam: " Honnan tudnám, hol vagyunk?! Semmit sem tudunk, kedveském. Menj vissza aludni." A nyolc éves kislány, persze, nem volt a házban. Félidegenek közt a messzeségben aludt. Talán, nyugtalanul forgolódott, mert ismeretlen tájon találta magát. Ekkor szólalt meg a vekker. - " Úristen, ki tud így munkába menni?! Borotválkozni, fogat mosni, a buszon tipródni, hogy fizetést kapjon, amit bevált ételre, orvosságra, gyorsan kilyukadó cipőre, szóval, amit a moly megrág, s a rozsda megemészt." Karácsony első napjának éjszakáján apám sírját láttam a megroskadt kereszttel. Valaki állt mellette, egy hosszúköpenyes, vékony alak. - " Meg kell törnöd a családi átkot!" - fordult felém, de az arca helyén csak fényt láttam. - " A nagycsalád?" - kérdeztem. - " Igen, folyton, generációról generációra széthulltok. Állítsd vissza a rendet.!" - De én rossz mintákat kaptam... Azért e sok útkeresés." - " Senki nem kap rossz mintákat. A kutya, az kutya; az ember, az ember. A torz királyról nem beszélünk, mert réges-rég legyőzettetett. Te fehér vagy, csendes és könnyű, megfoghatatlan. Ébredéskor épp az ellenkezőjét éreztem: homályos, nehézkes és lassú teremtmény vagyok. És dühített, hogy minden megvan írva, ráadásul betűről betűre ismerem a Könyvet, mégsem tartom be intelmeit. Andrej Tarkovszkij gyönyörűséges filmje jár az eszembe, a Solaris. Sci-fi köpenybe burkolt lélektani elégia. Egy távoli bolygó körül emberek által épített űrállomás kering. Lakói félnek az álomtól és az ébredéstől, mert az első éjszakájuk álma megelevenedik, s akivel álmodtak, reggelre ott áll mellettük, és minden nap visszatérnek a különös vendégek. Kelvin haza akarja hozni az űrhajósokat a földre, de az első éjszaka ő is álmodik, méghozzá feleségéről, aki évekkel ezelőtt öngyilkos lett. Nem mesélem tovább. Oda

jutottam, hogy nem akarok álmodni sem jót, sem rosszat. Egyiptomi Remete Szent Antal, mi mindent láthattál a sivatag barlangjában hatvan év alatt? Miféle csoda tartott élve a sziklaeresz alatt? Annyi bizonyos, hogy démonok és angyalok ki-be jártak nálad. A hit, fantázia, lázálmok, képzelgések s a színről színre látás elképesztő, habzó egyvelegéből itattak naponta. Kimegyek a Nagycsarnokba, mert az őrület előszobájába léptem. El kell nehezítenem magam a marhacombbal, a zöldségekkel, s az árakon vitatkozó vásárlók látványával. Jó itt, nyüzsögnek. Jelentéktelen dolgokról szenvedélyesen győzködik egymást, borosan vagy sörösen, miszerint a déligyümölcsök meg vannak mérgezve kívülről, hogy minél tovább a frissesség látszatát keltsék; a halaknak meg a szemét fontos nézni, ha fátyolos, akkor dög már, de ha üvegszemű, érdemes megvenni. A zellereket meg a gyökereket úgy nyomkodják, mintha életre szeretnék kelteni őket. Érzik lassuló pulzusukat, ha üreg van belül - félredobják, de a keményszívű zöldségeket megbecsülik. Egykor, boldogult ifjúkoromban, minden szombaton a Csarnok kakasülőjén söröztünk, így hívtuk, mint a Népstadion legmagasabb lelátóját is. Ittuk a csapolt Kőbányait és Kinizsit, mellé fokhagymás lángost faltunk. Mindezek előtt, kora reggel a Rudas vagy a Gellért medencéiben áztattuk magunkat, s a kamillás gőzfürdő átforrósodott fapadjain kínoztuk testünket. A kiszáradást megelőzendő, siettünk a Csarnokba, de előtte fehér lepedőkbe csavarva, akár az őskeresztény holtak, fél órára mordulatlanná váltunk, boldog fáradtságtól elterülve, nem gondolván öregségre, házasságra, betegségre, s egyéb földi sorsfordulásokra. Akkoriban a Csarnok hétvégeken pangott, mert " kommunista szombatok" kínozták a dolgozókat. Kádárék kéktiszta szerelme keveredett a hábetlerizmussal, rántott hús szagú, tompa vasárnapokkal. - Szóval, sörözgettünk és nem értettük, miért hagyja pusztulni az IKV ezt a mázas cserepű kovácsoltvas csoda építményt.

Nyáron halt meg a bátyám, akkor is született. Azt híresztelik a kókler ezoterikusok - van belőlük bőven -, hogy ellenkező évszakban hagyjuk el e földi siralomvölgyet, mint amiben születtünk. A bátyus megcáfolta ezt a babonát. Igaz, az én misztikus szentjeimben sem hitt. " Még hogy Ferenc meg Klára vasrácsba kapaszkodva beszélgettek egymással,mert lebegtek a szeretettől?!" Ilyesmikben nem volt beszélgetőtársam, de ahogyan az élet csapásait elviselte - hangtalanul, szikáran -, azt valamennyi szerzetes megirigyelné. Borzasztó vérzékenységet örökölt. A tüdő aortája elpattant, és a saját vérébe fúlt. - Három nappal temetése után egyetlen öltönyében feszes testtartással megjelent a hajnalok félelmetes negyedik órájában. Azt mondják bizonyos orvosi körökben, hogy ekkor megy át a túlvilágra a legtöbb ember. Ott állt szigorúan: " Ne aludj tovább, öcsikém, a lányaid várnak. Megbüntetlek fiú, ha léha leszel!" Homlokomra tette kezét, jéghideg kezét, s nyugalomban nyitottam fel szemem.

>>>>>>>>>>>>>>>>

ÉJSZAKA /I./

Napló 1984-2004 - töredékek

Jún. 1. Este hét

Csillognak a pocsolyák a lemenő nap fényében. Régóta figyelem ezeket az apró élettereket. A kora nyári szél virágszirmokkal szórta teli a földet és vizeket. Egy szirombárkán gombostűfej nagyságú bronzvörös bogaracska utazik. Nyilván úgy gondolja, hogy végtelen vizek hajósa. Az apró lény hátán izzanak a vöröslő nap sugarai. Elkezdődik számára az éjszaka, mint ahogyan nekem is.

Este nyolc

Ostoba ösztönösséggel bekapcsolom a tévét, hogy ne kóboroljak tovább lélek-galaxisomban, de, tudom, ez már menekülés... Végigfuttatom a programokat, s a legjobban utált reklámnál, amely arról szól, hogy pirkadatkor jókedvűen, életvidáman, az egész világgal és magunkkal megelégedve lehet kimenni a marhaistállóba ganézni, mert bekaptunk egy falatnyi amerikai mogyorós csokoládét - kikapcsolom a bálványt. Így nevezte el Tünde a dizájnos, fekete , műanyag kasznit, ami teljesen kirítt a meleg fényű, vén diófa bútorok közül.

Fél kilenc

Matatok a fiókokban a levelek és fényképek között. " Már megint kezded? Ne merülj az emlékeidbe!" Gyorsan visszakotrom a fotókat és a papírokat a helyükre. Helyes, az életem utolsó pár évére nincs tiszta rálátásom. Olvasás. Dosztojevszkij, Jeszenyin, Rilke. Rák aszcendensemnek megfelelően átbillenés a legvadabb avantgardba.

Negyed tíz

Egyszer / Az emlékek lassú lopkodása / Chicagóban láttam egy különös performance-ot. Egy elhagyatott külvárosi téren váratlanul buldogorrú kamionok jelentek meg, s a munkások különböző méretű jégkockákat pakoltak az aszfaltra, aztán eltűntek. Egy guberáló poszt avantgardista építkezni kezdett a jégtömbökből. Lassan-lassan kíváncsiskodók gyűltek össze. Mindenkinek volt véleménye: "Reklám! - " Fagyasztott halak vására lesz." - " Itt tart edzést a város jégkorong-válogatottja."

Rövid idő múlva valaki beállt segíteni a magányos hősnek, aki szinte elveszett a párolgó jégkockák között. Később másoknak is kedve támadt részt venni a jeges építkezésben. Amikor már tucatnyian sürgölődtek az emberek a jégtömbök között, felkiáltott a munka elindítója: " Elég! Itt mindenki mást akar építeni. Ez az én jegem! Óriási jégpiramist akarok látni ezen a téren."- Valaki ellenvetésfélét mormogott, de a többiek leintették. " Jégpiramis?! Ez igen! Szinte mindenki a jégmonstrumokat cipelte. A guberáló kinézetű már nem is dolgozott, csak irányított: " Ezt ide, azt oda! - Szerezzen már kesztyűt! - Siessünk, mert a nagy tömbök összefagynak."

Este tíz

Leültem egy közeli padra a mogyoróbokrok alá, s dobozos hideg sört ittam. Délig hárman is odajöttek hozzám, s invitáltak, menjük velük dolgozni. Mosolyogva ráztam a fejem. Az utolsó, egy 120 kilós lóizomzatú néger - lehülyézett. Nem idegesítettem fel magam, tekintettel az erőviszonyokra.

Fél tizenegy

Elkészült a húsz méter magas, szikrázó jégpiramis. Az építők körbeálltál, és énekelni kezdtek egy dalt, ami így kezdődött:"Hálát adunk Istenünk..."- Még vagy fél óráig kurjongattak örömükben, aztán szétszéledt a társaság. Az álguberáns ledobta ócska rongyait - alatta méregzöld alpaka öltönyt viselt sárga nyakkendővel -, s bevágta magát a legközelebbi taxiba.

A sör bágyasztólag hatott rám.

11 körül két rendőrjárőr ébresztett durván. Elkérték az útlevelem, s mikor mindent rendben találtak, megkérdezték, hol van Magyarország. Ismerve a személyes jogokra vonatkozó passzusokat, azt válaszoltam: " Két sörért megmondom." - Faképnél hagytak, de még hallottam: " Akkora a pofája,mintha itt született volna."

Felnéztem a jégpiramisra, ami időközben harmadára zsugorodott. Zúdult a rengeteg édes víz a környék kanálisaiba. Észveszejtő/!/tehetség lakozik az emberiségben!

Fél tizenkettő

Benyomok egy fél gint. A könyveimet bámulva megállapítom, hogy két éve leszámoltam Wittgensteinnel. Eddig jutottam. Kiábrándítónak tartottam azt a kijelentését, hogy az emberi lét lényegéről érdemben nem nyilatkozhatunk. Még egy jeges gin, s eszembe jut, hogy Nietzsche beszélt effélékről: " Ha magunk felől tudakozódunk,minden kapu bezáródik előttünk." - Na, a filozófusokból elegem van... Nekem is van ilyféle alapvetésem,csak lépcsőházi. - Minél több könyv van a polcokon, annál kevesebbre emlékszel.

Le-föl járkálok a szobában. Nem vagyok ideges, csak gyanakvó. Telihold. Tiszta levegő. Elpihenő kert. Sejtelmes illatok. Csak a gondolataim és az érzéseim bontják meg ezt a harmóniát. -"Füves ember, kezdjél magaddal valamit avval a fene sok őstudásoddal!" - Persze, hiába válaszolok félhangosan, hogy a magányt, a depressziót, az életuntságot a bürök meg a nadragulya gyógyítja. Csak az éjszaka madarai válaszolnak.

Éjfél

Nyugtató teákat főzök: levendula, rozmaring, citromfű, galagonya, komló, angelikagyökér. Szoborként ülök a kertben. Az ég felé gőzölög a füvek ereje, s nem belém. Közben száraz, könnyű fehér bort iszom. Éberségem a tetőfokára hágott. Más ilyenkor kezd ásítozni. Kerubokat és szeráfokat látok a hold körül gyülekező fellegekben. Hosszan imádkozom, hogy a kísértő emlékek elkerüljenek. A kegyelemben az a legmegnyugtatóbb és egyben a legidegesítőbb, hogy elfogad olyannak, amilyen vagy. Ritka kegyelem a kegyelem... Hülyeség volt elkezdenem olvasni és inni. Két eunochtin, s

levan a gond a végtelen hosszú éjszakáról. / A gyengébbik én: " Akkor meg az altatóra szoksz rá!"/

ÉJSZAKA /II./

Éjjel fél egy

A homoktövis ezüstös bokra neonként világít a hold hideg fényében. Megdöbbenve nézem, pedig több,mint hat éve ültettem. Kigyulladt Isten kezétől. Nem úgy, mint az én nehézkes, tehetetlen lelkem. Elmondom az örvendetes olvasót. Valami beletörődés féle uralkodik el rajtam. Végigmorzsolom a dicsőséges olvasót. Többször nekikezdek,mert érzem, üresen kopognak bennem a szavak. A homoktövis még ragyogóbb fényt kap. Megvan az előkészített út. Csak semmi aggodalmaskodás...

Gyors - gondolatok és ivás nélküli cselekvéssor. Mégis egy felvillanás: az öntudatlanság legkevésbé ártó szereit keresed, pedig a fájdalommal való szembesülés hamarább tisztára éget. Hideg zuhany, fogmosás. Az ágy megvetése / a szó mindkét értelmében! /. A tested nyugodt, a lélek még elcsendesíthető. Egyetlen semleges képre kell koncentrálnod. Baktay és Weninger-féle jóga. Amikor még velem volt Tünde, mindig sikerült. Teknősbéka-légzés,hullapóz... Sötét felhőben egy fényes pont. Már-már belezuhannék a megváltó álomba, amikor meghallom a hangját. Pontosan nem kivehető, amit mond, mert szavai keverednek az angyali kifejezésekkel, de érzem, melegség és szeretet sugárzik belőlük. Megfordulok sokadszor az ágyban. Ez elegendő, hogy megtörje a valóság és a magasabb valóság közötti kapcsolatot. A gyomrom összerándul az idegességtől. Őrült gondolatcikázás. Százharminckilencedik nap nélküle. Addig csókolgattam az arcát, amíg a mentősök megelégelték a kegyeleti várakozást, s hárman letéptek a testéről, közben kiáltoztam: Tünde állj fel, és gyere ki, mint Lázár! Az egyik mentős hátracsavarta a kezemet. Éles fájdalmat éreztem. Kiszabadítottam magam, s az öreg körtefa tövében leroskadtam. A mentősök rádión szóltak a rendőröknek. Négyen jelentek meg gumibotokkal és bilincsekkel. Érzéketlen parasztok. A személyimet kérték. " Leszarom az igazolványt meg magukat is."- mondtam ,és a kerítéshez támaszkodtam. Régi ferencvárosi ösztönmozdulat. Legalább hátulról nem tudnak megtámadni.

Megveszett a világ: segítséget kérek a mentősöktől, s a nyakamra hozzák a rendőrséget. A legszolidabb mentős közli velem:" A felesége meghalt, nem tudunk semmit sem tenni."

Akkor ez egy halottasház, mindenki távozzon, semmi keresnivalójuk nincs itt, mondom meglepő higgadtsággal, kivezetem az idegeneket. - " Mindjárt jönnek érte a ... szállítók." - búcsúzik a főmentős.

Éjjel 2 óra

A harmadik napon, hajnaltájban, vidáman, szokásos könnyedségével nyitott be az előszobába. Barna válltáskáját fölakasztotta a fogasra és hangosan köszönt, aztán szertefoszlott a képe. Másnaposan, az élménytől remegve rohantam ki az előszobába. A válltáska valóban ott lógott a fogason... Ezután még kétszer tűnt fel. Utoljára ennyit mondott: " Ne add át magad a nyavalygásnak!" Ezt a kemény, szinte parancsoló mondatot úgy suttogta,mintha azt mondaná: " Gyere,ülj kicsit mellém. "

Tétován botorkálok a kertben. Kezemben borosüveg és pohár. A filagóriában gyorsan lehajtok két pohár könnyű rizlinget. Kissé feltámad a szél, s hajladozni kezdenek az árnyékok. Most már a labdarózsák fehér virágai is lampionként világítanak. Valami misztikus, metafizikus szöveget kapirgálok egy papírra. Mikor betelik, végigfutom, aztán összetépem.

Éjjel fél három

Mindig szomorú és lehangoló dolgokról írsz, ezzel is gerjeszted magadban a fájdalmat. Mintha korbácsolnád önmagad. Össze kellene végre ütnöd végre egy hrabali kedélyű novellát. Ne hazudd benne, hogy gondtalan aranyifjú vagy, de lelkifurdalás nélkül csúsztass az életvidámság felé. Mondjuk, a naturbursch férfi főszereplő a Duna-parton találkozik egy kokottal. A szép fenekű nőnek nincs ínyére a folyton hahotázó magabiztos hím. / Délelőtt volt két jól fizető paciense./ A férfi viszont egyre görcsösebben akarja az utcalányt. Maroknyi pénzt nyom a nő kezébe, s rángatni kezdi egy taxi felé. Az okos kurva elteszi a pénzt, s csak a garniszálló szobájában mondja meg, hogy ennyiért legfeljebb csak beszélgetni hajlandó a férfival. Az átejtett szoknyavadász lecsatolja az arany karóráját,s átadja, gondolván, evvel minden megoldódik. Az első osztályú konzumnő kijelenti, hogy ebben a helyzetben már rég nem a pénzről van szó. Látja,hogy a férfi elveszítette lelki egyensúlyát, hiszen egy gazdag, jóképű, tapasztalt férfi nem ragaszkodhat ennyire egy züllött perszónához,élveteg menádhoz. Azt javasolja kuncsaftjának,hogy már holnap forduljon pszichoanalitikushoz. Hősünk először tajtékozni kezd dühében; mindenfélének lehordja a nőt, s mivel ez hatástalannak mutatkozik, pezsgőt hozat fel. Alaposan a pohár fenekére néznek, de testi kapcsolat a férfi minden törekvése ellenére sem jön létre, ugyanis a céda Thomas Mann Varázshegyének elemzésébe fog. / Ebből érettségizett valamikor./ A férfi egy ideig figyel az eszmefuttatásra, majd elalszik. Reggel hűlt helyét találja a nőnek. Se pénz,se arany karóra nem maradt utána. - Óriási ötlet! Marha! A Tiffanyban vagy más sekélyes lapban biztos megvennék.

Éjjel három óra

Sima cinéma véritét kaparj össze. Nézzük, mi történt ezen a héten. Hétfőn a P. lap szerkesztőségében visszaadták az egyik legjobb írásodat; még csak nem is anyagtorlódásra hivatkoztak. Dühödt esztétikai vitába kezdtél a főszerkesztővel, aki annak idején Hunyadi Sándor és Cholnoky társaságába járt, azóta el sem tud képzelni más jellegű novellát,mint amit rég elhalt barátai írtak. Ilyen baromságokat mondott,hogy "A téma nem földközeli."; meg: " Az epikus ív több helyen is megtörik."

És: " Vigyázzak a metaforákra, mert azok túllíraizálják a szöveget." Ekkor már tudtam,hogy megbolondult az öreg szerkesztő. / Gyakran előfordul ilyesmi./

Kedden összefutottam Zsuzsával. Száz éve nem láttam. Töviről hegyire kifaggatott, közben mély együttérzéséről biztosított. A beszélgetés végén nyíltan fölajánlkozott, mondván,hogy a szeretkezés jó hatású a lelki problémákra, levezeti az idegfeszültséget.

Ma inkább maszturbálok, válaszoltam,s otthagytam a fenébe.

Szerda. Meglátogattam Imrét,aki hosszú ideig kutató biológus volt, de nem jöttek ki a pénzből, ezért elment vásározónak. Édességeket és női fehér nemüket árul. Most már van mit a tejbe aprítani. Órákon át az üzletről pofázott. Az sem zavarta,hogy többször a képébe ásítottam. Este belenéztem Tünde naplójába. Egyenes következmény, hogy a sárga földig leittam magam.

Csütörtökön egész nap döglöttem a napon, és hosszúlépésekkel gyógyítottam magam.

Péntek. Céltalanul kóboroltam a városban. Fölmásztam a Gellért-hegyre, aztán benéztem néhány antikváriumba. Rábukkantam A csend szavára, Thomas Mertontól. Nem volt annyi pénz nálam,hogy megvegyem. Tokaji borozó. Egy nagydumás pali rám

Akaszkodott. Három deci boromba került, hogy megszabaduljak tőle. Este hazafelé döcögtem a 47-es villamossal. Nagytestű, jócskán kapatos, intelligens arcú férfi ült velem szemben. In medias res elkezdte mesélni az életét. Húsz évig kórboncnokként dolgozott. Most, nyugdíj előtt öt évvel kirúgták,mondván, hogy iszik. " 18 éves korom óta iszom, hol többet, hol kevesebbet. A portástól az igazgatóig mindenki tudta."

Megmutatja erős, de mégis kifinomult tenyerét. " Naponta 15-20 hullát is fölboncoltam." A közelben álló utasok távolabb húzódtak tőle. Őszintén megsajnáltam, de csak ennyit tudtam kinyögni: " Rohadt egy élet!"

A kórboncnok kezet nyújtott, s lekecmergett az egyik megállónál, de ballonkabátja végét odacsukta az automata ajtó. A férfi nagy erővel kitépte. A kabát elszakadt. Hosszan nézte a rongyos ruhadarabot, s közben hangosan nevetett.

Hajnali négy óra

Időközben megittam egy egész üveg bort. Tündét kezdtem hívni a magam farigcsálta varázsszöveggel, hogy bocsásson rám álmot. Tünde,tündér, tünékeny, tüntető, tüntethetetlen, tűnődő, tünemény, tündöklő, tűnt, tünedező, tünelgő, tünet.

Elkezdődött a 140. nap. Hajótörött a lakatlan szigeten rovátkolja a napokat egy fatörzsbe. Száznegyven napja üres a horizont. Én ácsoljak tutajt, vagy jönnek értem?

Az asztalra borulva alszom el kozmosz-klausztrofóbiában, csodanélküliségben.

A nap éles, vízszintes sugarai végigpásztáznak. Érzem, fölmelegítik az arcom. Kinyitom a szemem. A karomon pihen egy tündöklő páncélú rózsabogár.


Jelige: "REZGÉSEK"


A FA

Ezt az írást hálával és szeretettel - életemben és ligeti sétáimban társamnak, Férjemnek ajánlom.

ELŐSZÓ A történetet először csupán a magam számára jegyeztem fel, hogy semmit el ne felejtsek belőle. Az emlékezet furcsa szerzet ugyanis. Néha jelentéktelen, apró dolgokat meg-őriz számunkra évtizedekig, lényeges, fontos dolgokat pedig a felejtés köde végérvényesen, örökre eltakar előlünk. Ezzel a különös élménnyel kapcsolatban pedig minden apró rezdülés-re, fénymorzsára emlékezni akarok, amíg élek. Most mégis úgy döntöttem, nem rejtegetem a fiókban. Hisz lehet, hogy valaki éppen ennek hatására... No, de nem vágok a dolgok elébe!

Olvasd nyitott lélekkel, ítélkezés nélkül!

FÁK, EMLÉKEK A fák... Magányosok, ligetek, erdők... Meghatározók a természetben, és ha nem is veszünk róla tudomást, meghatározók az életünkben is. Az, hogy vannak-e fák egy tájban, eldönti, hogy milyen jellege lesz annak a vidéknek. Az pedig, hogy egy tájat mi-lyen fák választották élőhelyükül, annak hangulatát is meghatározza.

Egészen zsenge koromtól különös csodálattal és szeretettel fordultam a fák felé. A kertünk-ben is volt néhány gyümölcsfa, melyekre mindmáig szívesen emlékszem. Így pl. az eperfára, mely alól a kacsák és tyúkok boldogan szedegették össze a lehullott gyümölcsöt, de annál is jobban kedvelték a cserebogarakat, melyeket májusban, kora reggel, amikor még bódultak voltak, leráztunk nekik a fáról. Ó, és az öreg kajszibarack fára is gyakran gondolok, melynek villás ágai között oly kényelmesen ülhettem, mint egy karosszékben. Gyermekként sokszor reggeliztem ott, az 5-6 kilós házikenyérből kanyarított óriási karéj zsíros kenyérhez a kertből frissen szedett paradicsomot, vagy a fáról szakított, illatos, lédús barackot harapva. De akkor is oda telepedtem, amikor a világ dolgain akartam elmélkedni.

Apám bányász volt. A föld alól kiszabadulva legszívesebben a Dunán töltötte az idejét (halá-szott). Sűrűn ballagott föl a település határában lévő hegyre, az erdőbe is, gombászni. Gyak-ran vitt magával, én pedig boldogan mentem vele mindenhova. Olykor kikötöttünk egy-egy "lakatlan" szigeten, ahol vén vadkörtefákat csodálhattam meg. (Legtöbbjük sajnos, már nem él. A Bős-nagymarosi gigantomániás építkezés áldozatai lettek.)

A vizet és a Nagy-Gete erdeit járva megtanultam tisztelni a természetet, meghallani a csend hangjait. Megtanultam úgy járni, hogy ne csak nézzek, hanem lássak is: Észre vegyem azokat

az apró szépségeket, melyeket a minket körülvevő világ: a kövek, parányi élőlények, va-dak, madarak, virágok, bokrok és fák, a vizek, hegyek és a napfény ajándékoznak nekünk, már a puszta létükkel is. (Hálás vagyok, hogy ezt megélhettem! Ma már sajnos, alig látok. De ha becsukom a szemem... még mindig elő tudom hívni ezeket a féltve őrzött képeket.

Ma egy zajos, büdös, piszkos városban, egy embertelen, természetellenes beton rengetegben élek és fuldoklom - különösen a lelkem.

Szerencsére még ebben a városban is maradt néhány kicsi zöld sziget, ahova kimehetünk, ha friss levegőre, egy kis zöldre, a természet közelségére vágyunk. Így fedeztük fel magunknak vagy 25 éve a Városligetet. Ez a hely valójában egy sajnos, már eléggé leszegényedett arbo-rétum is egyben. Ha figyelmesen járunk, néhány valódi különlegességet is találhatunk. Így leltünk rá egy szép páfrányfenyőkből álló csoportra, a mocsári fenyőre és ciprusra is.

Néhány éve a kis botanikus kertben "ránk nézett" két, szépségével a többiek közül kitűnő fa. Különösen az egyik volt megejtően szép, a földön fekvő alsó ágaival. (Sajnos, ezeket a "jó emberek" és az ő "jó gyermekeik" azóta letörték.) Úgy éreztük, hogy szinte magukhoz szólí-tanak minket. Azóta is sokszor gyönyörködünk bennük.

TALÁLKOZÁS Sok gondunk, problémánk volt, melyek megoldásához a hagyományos orvoslás mellett/helyett új utakat, természetesebb módszereket kerestünk. Ezek között több olyat is találtunk, melyek - egyebek mellett - relaxáció, meditáció segítségével vezetik el az embert a belső csendhez, a gyógyuláshoz. Rendszeresen "relaxáltunk" és végeztük a csíkung gyakorlatokat. Egy ilyen, kicsit fárasztó csíkung gyakorlás után úgy döntöttünk, hogy a liget-ben tett sétával fejezzük be a napot. Egy korábban már számtalanszor végig járt úton lépeget-tünk, amikor szinte a földbe gyökerezett a lábunk. Egy gyönyörű, csodálatos, méltóságteljes FA állt előttünk, akit eddig sohasem vettünk észre! Teljesen elbűvölt minket. Hosszú másod-percekig meg sem tudtunk szólalni, A csodálat és tisztelet érzése fogott el ennek a különleges teremtménynek a közelében. Halkan köszöntöttem, és megkértem, engedje meg, hogy meg-érintsük. Más számára ez talán érthetetlen, sőt valószínű, hogy nevetséges, de ott és akkor számomra ez így volt természetes.

1. BESZÉLGETÉS Amikor megérintettük Őt, elcsendesedtünk. A beszélgetést mindketten gondolatban folytattuk tovább. Én a következőket mondtam neki:

"Csodálatos, fenséges vagy. Nem értem, eddig miért nem vettünk észre... Tudod, most igqzán nagy örömöt szereztél nekünk! Annyira szeretnélek megismerni! Milyen sok mindent láthattál már életedben... mennyi mindent megélhettél már... A lényed bölcsességet sugároz... Szeret-nék tőled tanulni! Kérlek, taníts! Amikor csak lehet, eljövök hozzád. Megtisztelnél,ha a barát-ságodba fogadnál, és válaszolnál a kérdéseimre... Most elmegyek, de tudd: boldoggá tettél azzal, hogy létezel..."

Csak állt. Nem volt ellenséges, de nem éreztem mást részéről mint azt: "Hiszem, ha látom."

2. BESZÉLGETÉS A "véletlen" úgy hozta, hogy ismét egy csíkungozós program után mentünk kicsit lazítani. Már alig tudtam kivárni, hogy újra láthassam Őt, a Kiválasztottat.

Amikor már látótávolságban volt, egész lassan lépegettünk, hogy minél tovább örülhessünk ennek a szemet-lelket gyönyörködtető látványnak. Mikor odaértünk, elcsendesedtünk. Most is gondolatban folytattuk tovább. "Beszélgetéseink" során legjobban úgy tudtam érzékelni, hogy a tenyeremet lazán hozzá érintettem a fa törzséhez. Amikor megpróbáltam átölelni, vagy a homlokommal érinteni, gyakorlatilag megszűnt az összekapcsolódás, az érzékelés.

"Köszöntelek, kedves FA! Látod, valóban eljöttem, ahogy ígértem! Istenem, de csodálatos vagy! Tökéletes! Szeretném hinni, hogy jól érzed itt magad! Kívánom, hogy mindig kapj ele-gendő vizet és bőséges tápanyagot! Koronád fürödjön a fényben, leveleidet lágyan borzolják a szellők, ágaid között sok-sok madár fészkeljen! Kerüljenek el a kártevők, a villámok és min-den ostoba, vagy rossz akaratú ember! Boldog vagyok, hogy ismét láthatlak, megérinthetlek!

Néhány másodperc múlva zengő, jóízű - mondhatnám, boldog - kacagást hallottam. De ez a hang nem kívülről jött. Egész valómban éreztem! A tenyerem elkezdett bizseregni, majd ez a bizsergő, csiklandó érzés szétáradt az egész testemben. Valami nagy-nagy vidámság öntött el, és nekem is nevetnem kellett. Úgy éreztem: a FA elfogadott, hajlandó kommunikálni ve-lem!Nem csupán a benne áramló óriási energiát érzékeltem, hanem tudtam, hogy valami cso-dálatos, a hétköznapi gondolatokkal fel nem fogható, megmagyarázhatatlan dolog történik.

AJÁNDÉK Sokszor gondolok rá, és egyre erősebb késztetést érzek, hogy meglátogassam új barátomat. Ma nagy forróság volt, ezért csak alkonyattájt mentünk ki. "Kedves FA! Boldog vagyok, hogy ismét itt lehetek Veled! Te oly sok örömöt szerzel nekünk. Azon gondolkoztam, én vajon mit adhatnék Neked? Mivel ajándékozhatnálak meg?"

A kezemet most is lazán a törzséhez érintettem. Vártam a választ. Egyszer csak azt éreztem, hogy néhány ág-kar lágyan átkarol és a magasba emel. Mintha egy puha, meleg, varázslatos fényekkel, hangokkal teli helyre kerültem volna. Leírhatatlan nyugalom, béke, biztonság, és a mély, feltétel nélküli szeretet érzése töltött el. Csodálatos volt! Talán ezt érezheti a kisba-ba az édesanyja ölében... Észre sem vettem, a könnyem is kicsordult. Nem tudom, mennyi ideig tartott, és azt sem, hogy kerültem vissza a földre, ahol még egyszer megkérdeztem:

"Kérlek, mondd meg, mit adhatnék Neked én?" Nem kellett sokáig várnom a válaszra:

"Mondhatnám, ne adj nekem semmit. De én a legtöbbet kérem, amit adhatsz: a barátsá-god, a szereteted..."

VIHAROK A héten országszerte nagy viharok voltak. Itt is. A híradások szerint a Város-ligetben is sok fa ágait letörte a szél, sőt többet gyökerestől kicsavart. Nem tudok nyugodni, ki kell mennem a Fához. A ligetbe érve szinte futva megyek odáig, hogy minél előbb lássam, mi a helyzet. Az alja terítve gallyakkal, néhány apróbb zöld ággal, de hál' Istennek, áll!

Üdvözlöm, megérintem. Összekapcsolódom vele. Elmondom neki, hogy aggódtam érte, mi-kor a viharok voltak. Bevallom, mennyire örülök, hogy nincs nagyobb baja. Sajnálkozom le-töredezett ágai, hajtásai miatt. Leírhatatlan szépségű, zengő, mély hangján halkan szólt:

"Valóban nagy viharok voltak. Ilyenkor könnyen elveszhetünk. Mi hát ehhez képest ez a néhány ág? És... a viharok adnak is, nem csak elvesznek. Megtisztulást hoznak. Szippants bele a levegőbe: mennyivel tisztább! Nézd meg: a letört ágaim többsége beteg, száraz volt. Csak akadályozták a többi ág növekedését. Táptalajt adtak a betegségeknek, melyeket m-agukkal vittek. Igen, néhány friss hajtás is lehullt. Fáj... Az enyéim voltak ők is. Mégis, el kellett engednem őket, mert ha nem, esetleg a nagyobb ágaimat veszítem el. A helyükön új, egészséges hajtások jönnek majd. Az élet során sok vihart kell átvészelnünk, elviselnünk. El kell, hogy engedjük, amit a sors elvett tőlünk. Nem merülhetünk el a fájdalomban min-den veszteség miatt. Akkor az egész életünk csak egy óriási fájdalmas, sötét seb lenne. Ezért inkább arra kell figyelnünk, mit ad cserébe a vihar, mi a hozadéka számunk-ra. Ez segít bennünket a túlélésben és abban, hogy éveinket ne kelljen a viharoktól való rettegés-ben töltenünk."

A CSODA Bár szeretem a nevetést, a jókedvet, nem jellemző rám, hogy az utcán széles vigyorral az arcomon közlekedjek. Többször mégis azon kaptam magam, hogy amint köze-ledünk a Fához, mosolyognom kell, jókedv fog el, ami velem marad még a hazafelé vezető úton is. Akkor is így volt. A Fa szürkés, érdes kérgén apró hangyák járták végeláthatatlan út-jukat. Mikor finoman hozzáérintettem a tenyerem, öröm fogott el. Ahogy minden alkalom-mal, akkor is elmondtam, milyen csoda nekem, hogy létezik, és az különösen, hogy a barát-ságába fogadott. Hogy mennyire szeretnék minél többet tudni róla és arról, mit és hogyan érez a világból. Talán erősebben gondoltam erre, mint addig bármikor. Vagy neki volt olyan hangulata, nem tudom. Egyszerre azt éreztem, hogy a lábaimból gyökerek mélyednek a föld-be, a testem megnyúlt, a karjaim pedig felnyúltak a magasba, a Fény felé. Óriásira nőttem.. Elveszítettem önmagam, de ez egy csöppet sem aggasztott. Nem különálló, másik egyeddé lettem: engedte, hogy mindenestül beépüljek a lényébe, együtt rezegjek vele. Az ereimben éreztem az őt is éltető energia áradását, a Föld és a Fény végtelen erejét. Csodálatos volt!
Amikor vége lett, szédelegtem, kellett egy kis idő, mire magamhoz tértem, újra magam let-tem. Kiléptünk az idő dimenziójából, ezért nem tudom, meddig tarthatott ez az állapot. Itteni léptékkel - gyanítom, - csupán egy pillanatig. Ennek a végtelennek tűnő, varázslatos pillanat-nak az emlékét, érzéseit azonban szeretném megőrizni a maguk teljességében mindaddig, amíg élek. Őszinte, mély hálát érzek, amiért ezt a csodát átélhettem!

ÁTHALLÁSOK Szél van. Napok óta egyre fúj, néha alábbhagy, néha viharossá erősödik. A szelet egész életemben utáltam, talán, mert - különösen, ha hideggel érkezett - már napok-kal korábban megéreztem. Hosszan tartó, kíméletlen migrént okozott. Amikor leszállunk a troliról, szembe kap a szél, amitől szabályosan ideges leszek. A Fához is úgy lépek, hogy tele vagyok negatív gondolattal, energiával. Amikor megérintem is, még ezek kavarognak ben-nem. Közben odalökök néhány barátságosnak szánt köszöntő szót és várom a balzsamot zi-lált lelkemre. A balzsam pedig nem jön! Sem azonnal, sem később. Sőt, a FA mintha még a lélegzetét is visszafojtotta volna. Még azt sem érzem. Éppen most nem?! Amikor annyira kellett volna?! Csalódott vagyok. Még akkor is ez az érzés van bennem, amikor este lefek-szem. Reggel egy új tudással ébredek. Lehet, hogy éjszaka ért el hozzám? Vagy még ott a fa alatt, de túl nagy zaj volt bennem ahhoz, hogy észre vegyem? Ahhoz, hogy érzékeljem, meghalljam, mit akar közölni velem valaki, el kell csendesednem, egész lényemmel rá kell figyelnem. Amíg ugyanis a saját felzaklatott agyam, lelkem hangjait hallom, nem tudom felfogni a másik teremtmény finom rezgéseit, legyen az ember, fa, vagy bármi más.

ÖNZÉS Az utóbbi, balul sikerült találkozás óta nem jártunk a ligetben. Meg akarom láto-gatni a Fát, hogy kiengeszteljem, helyrehozzam a múltkori hibát. A ligetbe érve odasietünk hozzá, elcsendesedünk, megérintem a kezemmel és bocsánatát kérem a múltkori alkalomért. Kérem, hogy mondjon valamit, adja jelét, hogy nincs harag köztünk. Úgy szeretném! Türel-metlenül sürgetem, hogy megszólaljon. Hiába. Csak a lélegzését hallom, és úgy érzem, szo-morúság árad belőle. Én pedig rádöbbenek: úgy bántam ezzel a csodálatos lénnyel, mint egy ócska automatával: bedobom a kérést, jöjjön a válasz. És maga az automata (ebben az eset-ben a Fa) mintha egyáltalán nem is lenne érdekes! Mert megint nem Rá figyeltem, hanem ar-ra, milyen jó lesz, ha újra hajlandó lesz velem kommunikálni. Pedig azt tette most is, csak én - illetve a sértett egóm - nem akartam tudomásul venni, amit közölt velem. Nem maradhatunk tovább, várnak minket, így elmegyünk ismét anélkül, hogy szót váltottunk volna. Csalódott vagyok és nagyon szégyellem magam...

KÉRDÉSEK ÉS VÁLASZOK, Napokig a hatása alatt voltam a történteknek. Végtelen, mély hálát éreztem azért, hogy egy ilyen csodás lény ennyire közel engedett magához és haragudtam magamra a türelmetlenségemért. Elég sok jönni-menni valónk volt azokban a napokban. Így talán egy hétnél is több idő telt el, mikor újra kimehettünk a Fához. Tele voltam izgalommal, várakozással, bár - őszintén szólva - nem tudtam, mit is szeretnék. A szokásos jókívánságokkal üdvözöltem, és kértem, hogy tanítson, meséljen magáról. Csodálatos, bársonyos, meleg hangján csak annyit mondott:

"Miért engem kérdezel? Hiszen minden kérdésedre tudod a választ, ott van benned. Min-dent elmondtam, átadtam neked, amit tudok. Te is mindent átadtál nekem. Tudom a gon-dolataidat és érzem az érzéseidet. Mindent megkaptunk egymástól. Ne érts félre: örülök neked. De már nem kell idejönnöd, hogy tudjam: fontos vagyok neked. És nem kell idejön-nöd azért sem, hogy tudd: bárhol légy is, ezentúl mindig ott rezgek veled."

TÉLI ÁLOM Tél van. Nem is emlékszem rá, mikor volt ilyen tartós hideg. Pontosabban: tartós hideg úgy, hogy közben hó is esett. A városban a hó máskor csak bosszúság. Addig szép látvány, amíg esik, pár óra múlva már csak sár, mocsok marad belőle. Most megmaradt a hó, már napok óta tartja magát. Mivel elég szépen esett, még a főutak mellől sem igazán si-került elkotornia az erre hivatott cégnek, amely persze az idén is "felkészült". Most nem ha-ragszunk érte. A levegő tiszta és friss, szinte harapni lehet. A hangok puhák, mint egy kiscica léptei. Ujjong a lelkünk, amikor a szikrázó fehérben pompázó ligetet meglátjuk. Mint egy tündérkert, olyan. A lábunk alatt ropogó, szűz hó, a zúzmarába öltözött fák, bokrok elmond-hatatlanul szépek, valami földöntúli, varázslatos hangulatot árasztanak. Régmúlt ifjúságunk emlékei tűnnek elő, amikor - falun élve - gyakran volt részünk efféle csodákban.

A Fához is odamentünk, szóltunk hozzá, de nem válaszolt. Csak ütemes, nagyon lassú léleg-zését éreztük, gyengén. Mély álomban volt. Nem foglalkozott a tél szépségeivel.

SZAVAK Május van. A természet talán májusban a legszebb nálunk. Az idén még a szo-kottnál is bujább. Korán jött a meleg, eső is volt bőven. A ligetben a hárs illata keveredik a friss fű és a loncok illatával. A zöldnek számtalan árnyalatában tobzódnak a fák, bokrok. A madarak szinte megrészegedve saját hangjuktól, reggeltől estig énekelnek.

Most gyakran előfordul, hogy kora délelőtt vagy késő délutáni "kiugrunk" egy röpke órács-kára. Trolival csak néhány megálló, és élvezhetjük a természetnek ezt a maréknyi ajándékát. Utunk először mindig a Fához vezet. Most is üdvözlöm, majd elmondom neki, mennyire örülök, hogy felébredt a téli álomból, hogy megkapóan szép az üde hajtásaival. De ahelyett, hogy ez után szótlanul összekapcsolódnék vele (emberből vagyok, a magam hibáival, gyar-lóságaival), szemrehányásokkal halmozom el. Elsorolom neki, hogy milyen sokszor gondo-lok rá szeretettel, váltok vele szót, és simogatom meg gondolatban. Hogy mennyire hiányzik. És hogy úgy érzem, magamra hagyott, már beszélni sem akar velem, nem is válaszol, ha kér-dezem. Akkor- bujkáló mosollyal hangjában - megszólalt: "Ha eszedbe jutok, az gyakran azért történik, mert én is éppen akkor gondolok rád. Tudd: ha egy könnyű szellő megérinti az arcod: én üzenek neked... Ne várd, hogy szóval bizony-gassam: mennyire fontos vagy számomra! Néha persze arra is szükség van, hogy ki-mondjuk: a másik - egy barát, egy társ - fontos nekünk. Hogy szeretjük őt. (Különösen nektek, embereknek van szükségetek erre, mert nem tanultátok meg használni azt az érzé-kelést, mely ezt szükségtelenné tenné). Ez azonban nem jelenti azt, hogy szeretetünket állandóan bizonygatnunk kell. Tudjuk és érezzük, amíg élünk, a másik már életünk, sőt személyiségünk részévé vált, ahogy mi is részévé váltunk az ő életének. Az igaz szeretet teljes és örök. Nem lesz kevesebb és nem múlik el. Ne várd hát többé tőlem a bizonyság-tételt! Légy magad a bizonyosság!"

ÜZENET Kedves Fa, Drága Barátom! Nagyon gyakran, mély szeretettel, tisztelettel gon-dolok rád. Kívánom, hogy békében élj, s amíg csak élsz (remélem, még nagyon-nagyon s-okáig), mindig jusson számodra elegendő éltető víz, bőséges tápanyag, friss, tiszta levegő! Koronád füröd-jön a fényben, leveleidet lágyan borzolják a szellők! Ágaid között sok-sok madár fészkeljen! Kívánom, hogy életedben minél több ilyen találkozás legyen, mint a mi-énk, hogy barátságoddal boldoggá tehess másokat is, de te magad is boldog lehess barátaid örömét, szeretetét érezve!Hálás vagyok, hogy rád találtam. Köszönöm, hogy megérted gyar-lóságaimat, tanítasz, hogy testvéremmé lettél! Köszönöm, hogy megnyitottad számomra az átjárót! És végül köszönöm, hogy megfogtad a kezem, és így veled együtt léphettem át azt a határt, melyről mi, emberek, legtöbben azt hisszük, hogy áthatolhatatlan számunkra.

Áldjon meg érte a Teremtő!

Jelige: Anthemis Nobilis


Pozitív gondolatok az életről

"Mindig érhet valamilyen váratlan csoda, csak állj készen rá!

  • Nincs nagyobb boldogság annál, mintha mindened meg van... nem kívánsz se többet, se kevesebbet, csak maradjon úgy minden, ahogy most van!
  • Csak tudatosan mindent: tudatosan tanulj, tudatosan válassz, tudatosan szeress, tudatosan nevess, tudatosan élj, s ne bután vezess!
  • Az álmok, melyek valóságon alapulnak, talán már megtörténtek, vagy megtörténni fognak...!
  • Néha elég, hogy tudom vagy nekem... nem kell más, csak ránézek a képekre és látom, amit a szívem nem feled!
  • Soha ne add fel, mindig küzdj, s menj tovább!
  • Az univerzum folyton üzen nekünk, vedd észre a jeleket, s lásd meg a csodát!
  • Szeretem hallgatni a madarak csiripelését, olyankor olyan mintha érteném minden madár énekét.
  • Minden nap tündökölj, s töltsd az időd olyan emberekkel, akik mellett tündökölhetsz!
  • Ne csak álmodj... mindenkinek lehetnek álmai, de nem mindenki tesz is értük!
  • Lásd meg a szépet a természet alkotta kincsekben is, nem is tudod, hogy minden kis virág, bokor s erdő Isten egy - egy gyönyörű alkotása NEKED!
  • Soha ne tagadd meg a szeretetet, amit szívből adnak! Lehet, amit mástól megtagadsz, az neki a minden!
  • Miért is várnád meg a holnapot? Légy erős, s bátor már ma, holnap pedig a tegnap adta győzelmet arasd!
  • Aki keres, az megtalálja mindazt, amiért szíve oly nagyon vágyott!
  • Ha hiszel a jóban, s nem adod fel, jutalmad édes lesz, s bosszankodni már nem marad türelmed!
  • Ha haraggal rontanak neked, válaszolj kedvesen! Talán csak a te kedvességed kellett, hogy megnyugtasd az illetőt!
  • Ha jót teszel, egyszer meglásd jutalmad elnyered! Ha rosszat teszel, ne csodálkozz, hogy az élet nehéz neked!
  • Az irigység a legrosszabb érzés... mély és őszinte érzelmekkel teli kapcsolatok romlottak már meg általa!
  • Tudd meg, amit szívedben érzel, az kívülre sugárzik... töltsd meg hát szíved pozitív gondolatokkal!
  • Az édesanyád bölcsességénél nem kell nagyobb áldás, minden nap adj hálát gondoskodásáért!
  • A gyermeki szeretet őszinte, s tiszta... bárcsak minden felnőtt ember is ilyen maradna!

Az írás, sosem vész el! Szívem őrzi nektek minden kincsével. Írj, hát bátran, de csak szépet, írásod tükrözze egyéniséged!"


A boldogságról

Hogy írhatnék arról, miről talán nincsenek szavak? Hogy él az, ki boldog, s hogy él az, ki nem az? Mitől lesz boldog az a gyermek, ki virágot szakít a réten? S mitől boldog a nagyanyó, mikor a finom buktát süti éppen? A válaszokat talán nem is kell messze keresni. Talán ott kell megragadni a boldogság fogalmát, hogy ki képes örülni az egészen apró tetteknek és történéseknek az életben!

- Boldog az, ki örül egy szál virágnak. Meglátja a virágban rejlő szépséget és bájat. Sokszor nem kell belőle egy csokor, elég egy szál is... hiszen a mennyiség nem is mindig számít!m

- Boldog az, ki megsüti az ízes buktát, s nem vár el köszönetet vagy hálát. Az unoka elégedett, s örömmel teli arca az egyetlen, mi számít. Minek is örülne jobban egy nagymama, kinek ez jelent mindent a világban?

- Boldog az, ki túl lép a múlt történésein, s több lesz általa. Nem is a jövőben él, de mégis szebb holnapot remél. Élj hát a jelenben, s éld át minden varázsát! Tanulj a múltból, s reményteljes arccal nézz a jövő felé... a titok benned rejlik, nem számít mi volt és mi lesz, ma légy a legjobb és a legboldogabb ember!

Mint szárnyaló pillangó úgy éld az életed! Hol rossz, s fájdalom ér téged, csak repülj tovább egy kellemesebb helyre! Ha jót kapsz, s szeretettel fogadnak? Ne habozz, tölts sok - sok időt azzal, ki idejével téged megajándékoz! Érhet bármi, a legfontosabb, hogy könnyed légy és szabad. Úgy éld életed, hogy csak egy van!

A szeretet, mi a legnagyobb összekötő kapocs... vigyázz rá, s el ne taposd! Aki szeretettel közelít, fogadd őt szívedbe, de ha már menne, útjára kell engedd! Lehet, visszatér majd hozzád, hiszen szeret ő téged nagyon... ha mennie kell, engedd, ha visszatér, fogadd őt szívélyesen! Légy szabad, s könnyed, mint a pillangó, ha ezt megtanulod, boldogság vár rád az utadon!

A következő titok, mi a boldogságot rejti, nem is olyan bonyolult, mit azt sokan vélik. Az emberben mindig célt láss, és sose eszközként kezeld! Rossz annak, aki a másik ember által szeretne hatalomra törni vagy a hatalmat elnyerni... ő sosem lássa meg a másik értékeit, melyek miatt szeretni tudná! A kérdés jogos... szerethetek valakit, mint "eszközt"? A válasz véleményem szerint: nem! Ha érzek is szeretetet, az nem valódi, hiszen, amint célom elérem, nem marad semmi. Ha célként kezelem az embert, vele lehetek boldog, de akár nélküle is, hiszen tudom, hogy visszatér majd hozzám! Az az ember, aki másban eszközt lát, nem értheti meg a boldogság titkát!

Jelige: Ikon

Ítélet

- Őt nem szeretheti!

Mary a terem közepére helyezett fém széken ült.

- Miért nem? - kérdezett vissza rezzenéstelen hangon.

Az ítélőszék azonnal felmordult. Úgy harmincan lehettek, férfiak és nők vegyesen, többféle korosztályból és nemzetiségből.

- Hogy kérdezhet ilyet? - emelte fel a hangját Agy. Idegességében igazgatni kezdte a nyakkendőjét, lazított rajta, aztán kézfejével megtörölte gyöngyöző homlokát. A Fény felé pillantott, aki csendes lüktetéssel terült szét a terem hátsó részében.

- Elnézést, amiért kérdezni merek. De szeretném hallani a választ, őt miért nem szerethetem? - kérdezte Mary újra.

- Szóval, ki meri jelenteni, hogy szereti? - dörrent fel Agy.

Mary gondolkodás nélkül vágta rá a választ.

- Igen.

Fény erősebben pulzált, az ítélőszék hangosan morajlott.

- Máglyára vele!

- Égjen!

- Bűnhődjön!

- Nincs helye az emberek közt!

Agy felemelte az előtte heverő fekete kalapácsot és erőteljesen az asztalára csapott vele.

- Csendet! - kiáltotta hangosan, mire a morajlás elült.

- Hogy képzeli? - meredt a terem közepén ülő nőre.

- Uram, a szeretet nem lehet bűn - felelte Mary.

- Már hogy ne lehetne!

- Akkor kérem, mondja meg, miért bűn az, ha szeretem őt.

- Mert férfi!

- És? - tárta szét a karjait Mary. - És ha férfi?

- Maga mással áll kapcsolatban! Akkor őt nem szereti?

- De szeretem. Önök rosszul értelmezik a szeretetet. Sőt, nem is értelmezik sehogy. Tévúton járnak.

Fény fellobbant, mire mindenki felé fordult. Várták, hogy megszólaljon, de mivel nem tette, Agy válaszolt helyette.

- Akkor is férfi.

Mary erőteljes hangon vágott közbe.

- Nem csak azt kell benne látni, hogy férfi! Azt kell látni, hogy egy ember! Egy lélek! Egy jó lélek! Szeretem a szomszéd nénit is, szeretem a kolleganőmet a mellettem lévő íróasztalnál, szeretem a portásbácsit, a kutyámat, a fát a házunk előtt, a rózsaloncot az udvaromban, és a méhet, amelyik körülötte repked. Szeretem a fűszálakat, amelyek beterítik az udvaromat, a harmatcseppeket, amint megcsillan rajtuk a reggel, a Napot, a Holdat, a Tejutat... mégsem baj egyik sem, csak az, hogy őt szeretem.

A teremben azonnal hangos morgás támadt, ahogy Mary kiejtette az utolsó szót.

Olyan gyűlölet áradt az ítélőszékből, hogy Fény inkább lejjebb vett az erejéből.

- Égessük el!

- Máglyára...

- Halál rá...

Agy újra a kalapácsához nyúlt.

- Az ítélőszék véleménye elég nyilvánvaló számomra, és egybecseng az én meglátásommal. Hallgassuk meg a férjet. Máglyára vetné a nőt?

Csend borult a teremre. Ha lélegeztek is az ott tartózkodók, azt némán tették. A Fény alig pislákolt.

- Még hogy máglyára vele! - zengte a férj. - A Pokol tüzén égjen el!

A Sötétség felröhögött valahonnan a mélyből, Fény szomorú lüktetése visszatükröződött a könnycseppen, ami Mary szeme sarkában remegett. Szeretettel nézett a férjére, de senki nem látta.

- Legyen hát úgy! - harsogta Agy.

Mary lángoló testének körvonalai hullámzó táncot jártak. Mindenki azt várta, hogy kínlódó halálsikolyai töltsék be a teret, de ő némán tűrte a Sötétség tomboló lángjait.

Fény betöltötte a termet, magába olvasztotta a nőt, még mielőtt a teste egy kupac fekete hamuvá porladt volna, csak aztán szólalt meg.

- Ti itt semmit nem értetek. A Szeretet nem lehet rossz! A Szeretet soha nem lehet bűn! Ott rontottátok el, hogy beskatulyáztátok, jelzőket állítottatok elé. A Szeretet nem vágy! Nem vonzalom! A Szeretet nem birtokol, és főleg nem bánt! Ha a szeretetet a legtisztább formájában éreznétek, úgy, mint az Univerzum egyetlen és örök mozgatórugóját, rájönnétek, hogy soha, SOHA nem lehet semmiféle negatív vonzata. A Szeretet az egyetlen létező érzés, ami valaha teremtetett, az összes többi csak az emberek produktuma. Elítélni valakit azért, mert szeretni mert: az Élet meggyilkolása. Mert az Élet maga a Szeretet.

Fény kifolyt az ablakokon.

Az ítélőszék, Agy és a férj sötétben maradtak, csak a szívük tájékán pislákolt egy halvány fénysugár.


Fényfonal


Állunk egymással szemben.

Csak nézed a bőröm, amit érinteni vágysz, csak nézed a testem, ami templomod lehetne egy rövid időre. Látom a szemedben magamat. Látom a szemedben a nőt, aki itt és most vagyok. A burkot, amiben élek.

És most arra kérlek, te is láss!

Oszlasd fel a körvonalaimat!

Hagyd szertefoszlani a bőröm!

Láss a szövetek közé!

Lásd meg bennem a szikrát, ami lánggá lobban! Lásd a fényfonalat, ami összeköt az éggel! Kövesd az útját, gyere vele te is, hogy érezd, amit én! Hogy érezd, ki vagyok valójában. Testetlen valómban.

Lásd a fényem összeolvadni másokkal. Veled is...

Nézz belém. Nézz át a sejteken, nézz oda, ahol már nem tudsz megérinteni, csak egyetlen módon: szeretve. Tisztán.

Láss engem, igazán. Ne a porhüvelyt.

És csak azután szólj hozzám.